Ajánlat
	Önkéntes továbbképzés Májfoltok a terhesség alatt Avassátok magatokat szülővé! A megvásárolhatatlan Top 10 A szükséges tápanyag-csomag Ennyit nem lehet pisilni Terhesség és vizelet Terhességi magas vérnyomás A pocak nem akadály Dúla, a segítő asszony Munkahelyi menza pocakkal A méhlepény és szerepei Keményedések, összehúzódások Az apák határozzák meg A gyaloglás dicsérete Ajánlások a normális szüléshez Apasági nyilatkozat Viszonyaink a pocakkal Koraszülött babák Kínoz a lábam Ég a gyomrom Jaj, a hátam odavan Szoptatás - szülés előtt Rejtett izmaink védelmében
	Ajánlat
	Cini-cini muzsika Kemény ellenfél: a Rota-vírus Könnyes szemek Fél év alapozás Idén először: babával Gyarapodunk, gyarapodunk Tapogassunk kedvünkre Távol otthontól Ne versenyezz a világgal Szeparációs szorongás Együtt és külön Kókusz, szivacs, kerek, szögletes Hőmérséklet és hangulat Hasfájós babák Benő a feje lágya Változások a számok tükrében Véreset bukik Meglátogat a védőnő Gyermekkori halláscsökkenés Érzelmi igények kielégítése Anyatej, anya nélkül Tejfog-jajok A sírás palettája Kincs, ami van Szeretettel az önbizalomért

Valószínűleg mindannyian találkoztunk már a két véglettel.

A béketűréséből soha ki nem jövő, végletekig türelmes, mosolygós édesanyával, aki hetvenhatodszor is ugyanolyan higgadtan közli gyermekével, hogy "ezt nem szabad, kérlek, hagyd abba, anya szomorú, hogy nem figyelsz rá", és így tovább.

És a türelmét könnyen elveszítő, fáradt, ingerült, mindenért kiabáló édesanyára, aki már a második mondatnál a plafonon van, és szinte automatikusan pattannak szájából a hangos szavak, hogy "nem hallod, mit mondtam, hagyd abba, de most azonnal..."

A legmeglepőbb a történetekben az, hogy a végeredmény sokszor mindkét esetben ugyanaz: az édesanya kívánsága süket fülekre talál. Sem a folyamatos mosolygós szép szavak, sem a kiabálás nem vezet eredményre. Előbbi esetben azért is, mert semmi következménye és valószínűleg tekintélye sincs semmilyen határon túl a kedves hangnak; utóbbi esetben a gyerek gyorsan felfogja, hogy a rosszalkodással elérte célját, anya figyel rá, még ha ordítva is.

Nincs könnyű dolga egy szülőnek, ha valóban szót akar érteni csemetéjével. Talán annak eldöntése az egyik legnehezebb feladat, hogy az adott szituációban a hosszas magyarázatok vagy egy hangos szó jelenti-e a célravezető megoldást. Mindegyiknek van létjogosultsága, ám nem mindegy, mikor melyiket, és milyen formában alkalmazzuk.

Ha a kicsi a vizes kezével éppen a konnektorban turkál, vagy a járás örömeit és szabadságát felfedezve éppen az autókkal teli úttestre készül kiszaladni, természetesnek vesszük, hogy az elektromos áramról vagy a száguldó autók erejéről szóló, részletekbe menő magyarázkodás helyett csak rákiabálunk: "Állj meg!", "Ezt nem szabad!", és így tovább.

Amikor aztán a közvetlen veszély már elhárult, meg lehet magyarázni neki, miért is nem valamit csinálni, miért veszélyes a konnektorban turkálni vagy az autók elé kiszaladni, hogy megértse a helyzetet, és legközelebb (na nem rögtön második alkalommal) már maga figyelmeztesse saját magát a hasonló helyzetekben.

A fenti példákban senki nem gondolkodna, hogy előbb kiabáljon és utána magyarázkodjon-e, vagy fordítva. Ám a legtöbb hétköznapi szituáció nem ilyen egyértelmű, és a "magyarázkodás - kiabálás" végletei között nagyon sok hangnemet és módszert használunk gyerekeinkkel.

Tudjuk, hogy a szavak tartalma csak nagyon kis részét teszik ki kommunikációnknak (felmérések szerint mindössze 7 %-át). A gyerekek méginkább egészében érzékelik a kommunikációt; a felnőttekénél érzékenyebb antennáikkal "az egész adást veszik". A hanghordozásunkkal, arckifejezésünkkel, gesztusainkkal, testtartásunkkal sokkal több mindent közlünk velük, mint amiről talán mi magunk tudunk, vagy amit szándékozunk.

Közléseink akkor lesznek hitelesek, amikor kimondott szavaink tartalma és metakommunikációs jelzéseink (hanghordozásunk, arckifejezésünk, gesztusaink, testtartásunk) ugyanazt mondják.

A gyerekekkel folytatott párbeszédekben ez különösen igaz. Sok szülő ösztönösen kerüli a hosszú szavakat idegen kifejezéseket, szaknyelvi szavakat, bonyolult mondatszerkezeteket - amelyeket a kicsik valóban nem értenének, és amelyektől az egész mondandónk elmenne a fülük mellett, mintha idegen nyelven beszélnénk hozzájuk.

Ha gyerekekkel beszélgetünk, tegyünk meg mindent, hogy meg is értsenek bennünket. Guggoljunk le hozzájuk, ne a magasból, a fejük fölül harsogjuk mondandónkat. Rövid, egyszerű szavakkal és rövid, egyszerű mondatokkal beszéljünk, és néha kérdezzünk vissza, mit is mondtunk most.

Próbáljuk játékosan, lehetőleg képekben kifejezni magunkat, azt könnyebben elképzelik, megértik. Ha őket magukat is bevonjuk a történetbe, jobban megérinti őket, és valószínűleg jobban is emlékeznek majd arra, amit mondtunk. Kezdjük "személyeskedve" intelmeinket: "Képzeld el, ha belenyúlnál a konnektorba, és az árammanók kiugrálnának, és megcsipkednének téged, mennyire fájna (kicsit még meg is csíphetjük itt). És anya meg apa mennyire szomorú lenne, hogy fáj neked, stb., stb."