|
A gyerekszoba polcai roskadoznak a játékok alatt. Néhányat csak akkor fedezünk fel, amikor letakarítjuk róluk a port, vagy amikor már kinőtte a kicsi. Nem is tudjuk számon tartani, mennyi kincs van a birtokunkban, a gyerekek pedig csak téblábolnak az értékes tárgyak előtt, és nem tudják eldönteni, mivel is játszanak.
A játékra pedig óriási szükség van. Még a felnőtteknek is, de a gyerekeknek kimondhatatlanul. Tanulnak, fejlődnek, gyakorlatilag mindent a játékon keresztül élnek meg.
A játék persze nem azonos a tárgyakkal. A színes, villogó, zenélő, csupagomb csodák felkeltik egy időre a kicsik érdeklődését, beindítják fantáziájukat, felfedezésre késztetik őket, miközben több képességük, készségük is fejlődik egyidejűleg.
De a színes csodák többsége csak egy-egy dologra alkalmas. Ha megnyomom, zenél, esetleg elindul, ha kinyitom, előbukkan valami, ha eldobom, visszajön, és így tovább. Ezeket a funkciókat a gyerekek gyorsan kiismerik, és amennyire vonzó eleinte a színek, hangok kavalkádja, annyira hamar unnak rá minderre.
Így hát újabbak és újabbak gazdagítják majd a gyűjteményünket, amelyekkel jó esetben is legfeljebb pár hétig játszik majd. A halom egyre nagyobbá, használatuk egyre ritkábbá válik.
Elméletben tudjuk, mennyire fontos, hogy a gyerekeket hagyjuk játszani. Egyrészt természetes képességük a játék, másrészt azonban játszani is meg kell tanítanunk őket. Arra, hogy bátran használják meglévő képességeiket: üljenek fel fantáziájuk szárnyaira, engedjék át magukat a játék pillanatainak, és szükségeik szerint állítsák csatasorba a természetben található tárgyakat az adott játék során.
Remek lehetőség erre a nyári szünet, a nyaralás, a nagyinál eltöltött vakáció. Ha egy hétre elutazunk, átmenetileg a nagyiékhoz költözünk, kimegyünk a városi strandra, netán az erdőt járjuk, nem vihetjük magunkkal a teljes játékarzenált. Kiválaszthatunk persze néhány darabot, bepakolhatjuk a kedvenceket, de próbáljuk meg elérni, hogy az adott környezetből ők maguk válasszák majd ki a szükségeseket.
Egy vécépapír-guriga, ami pillanatok alatt távcsővé alakul, lavór, amivel bárhova elhajózhatunk, mosógép doboza, amiből bábszínház vagy kerti kunyhót varázsolunk, két kavics, ami a lovaink esti eledele lesz, egy ágdarab, ami főzőkanál, varázspálca vagy éppen kard, a pillanattól függően - bármi lehet bármi, és mi is egyik percről a másikra utazhatunk kedvünkre a létező és kitalált világok bármelyikébe.
És persze közelebb kerülhetünk a természethez is. A második napon már nem lesz sikongatás, hogy pók van a homokozóban, hogy hangya mászik a lábunkon, hogy segítség, giliszta, és így tovább. Az állatokról nem csak azt tanuljuk meg, kik ők, hol élnek, mivel táplálkoznak, de ugyanúgy átmeneti játszótársakká válhatnak, mint a tárgyak. Építhetünk házikót nekik (akár beköltöznek, akár nem), hozzáképzelhetjük a családjukat, és máris indulhat a mese róluk, találgathatjuk, miről beszélgetnek maguk közt a madarak, vagy képzeletben követhetjük a vakondot, mit is csinál vajon most a föld alatt.
Ezek a játékok közös és egyéni mókára is alkalmasak. Keresgethetünk együtt kagylókat a tengerparton, süthetünk együtt homokvacsorát, meghívhatjuk együtt a plüssállatokat teadélutánra, ha a kicsi ezt igényli. De hagyjunk neki időt, teremtsünk lehetőséget arra is, hogy ő maga is találjon elfoglaltságot magának. Hadd dobálja a kavicsokat, kergesse a galambokat, futkározzon, hintázzon, tépkedje a füvet, pancsoljon - hadd csinálja azt, amihez kedve van. Hogy meg tudja tanulni felismerni azt is, mihez van kedve. Csillogó tárgyak nélkül is.
|