Kérjük, jelentkezz!
	Keresünk mindenkit, aki eddig megtisztelt minket bizalmával, és beküldte gyermekei emlékezetes mondásait, beszólásait. Gyermekszáj rovatunk immár másféléve szerez örömteli perceket nekünk és olvasóinknak. Ezalatt az idő alatt számos megmosolyogtatóan kedves vagy éppen komolyan elgondolkodtató történet gyűlt össze a szülők jóvoltából. Arra gondoltunk, kár lenne ezeket "veszni hagyni"; összegyűjtenénk őket egy hozzájuk illő kis könyvecskébe, amely nem csak azok számára őrzi meg a kedves mondásokat, akik beküldték, de talán másoknak is vidám perceket szerezhetünk vele. Ehhez azonban szükségük van minden "szereplő" beleegyező nyilatkozatára. Kérjünk tehát minden kedves szülőt és nagyszülőt, akik elküldték nekünk gyerekszáj-történeteiket, jelentkezzenek, hogy felvehessük velük a kapcsolatot, elküldhessük nekik a beleegyező nyilatkozatot, és megszülethessen a könyv, amelyet együtt írunk. Várjuk jelentkezésüket az alábbi e-mail címen: babazo@origo.hu. (Ha postafiókjukban megvan az eredeti levél az elküldöttek között, az is elég, ha azt még egyszer elküldik címünkre.) Köszönettel: a Babázó csapata
	Ide írhatsz:
	Köszönjük! babazo@origo.hu
	Ajánlat
	Érzelmi igények kielégítése Mozgáshiány és diszlexia Hinta és egyensúly A sírás palettája Képzeletbeli barát Figyelmes fegyelmezés Jelez a nyelv Zajok az éjszakában Növekedési fájdalom Dadog a gyerekem Dac ellen: választás Kincs, ami van Ez csapatmunka! Ajánlások a normális szüléshez
	Ajánlat
	Ne söpörjük a szőnyeg alá Nyugtalan éjszakák Nagypapa és a téli álom Gyógyfürdő a mindennapokra Betegen se unatkozzunk! Gyereket akarok Rend a lelke Együtt fürdés Játéktár Szeretettel az önbizalomért Viszonyaink a pocakkal Kiszáradás az első években Fessünk, fessünk valamit Nem játék a kanyaró Hozd össze a családot!

Ha valamilyen okból nem tudunk szoptatni, evidens megoldásnak tűnik a cumisüveg - akár a lefejt tejjel, akár tápszerrel töltve. Aztán telik-múlik az idő, csemeténk már túl van első születésnapján is, és reggeli vagy esti tejecskéjét, kakaóját, teáját még mindig a cumisüvegből szürcsölgeti...

Nagyon sírós a baba, talán a hasa fáj, vagy a foga jön, vagy éppen csak édesanyja közelségére vágyik - előkerül a talán a "végsőkig" rejtegetett "tartalék" cumi, és a kicsi megnyugszik, elalszik. Aztán telik-múlik az idő, és az óvodába is csak cumival a szájban indulunk ...

Bár azt eldönthetjük, eldobható, mosható, környezetbarát vagy miféle pelenkát választunk, nagyon valószínű, hogy pelenkázni fogunk. Természetesnek is vesszük, mígnem eljön a harmadik születésnap ideje, és nagyon szeretnénk, ha soha többet nem kellene már pelenkázni...

A tévé színes képsorai, legyen az reklám vagy mese, lekötik a kicsit. Örülünk ennek, van néhány szabad percünk, gondoljuk, majd telik-múlik az idő, és azt vesszük észre, hogy gyerekünk a képernyőre ragadt, elaludni sem tud anélkül, esetleg óvodás korára már saját tévé költözött a szobájába. És ráébredünk, nem jól van ez így, valamin változtatni kellene...

Amikor megszületett, olyan jó volt hozzábújni, óvni, egy ágyban aludni... Nem beszélve a szoptatások kényelméről, meghittségéről a közös ágyban, vagy a lázas éjszakákról, amikor éberen őrködtünk felette. Aztán telik-múlik az idő, lassan iskolába készülünk, és ő még mindig csak a mi ágyunkban, csak velünk...

A sort a végtelenségig folytathatnánk; minden kisgyerekes családban vannak olyan tárgyak, szokások, amelyeken idővel változtatni szeretnének a szülők. Nagy kérdés azonban a "hogyan".

Mert ilyenkorra már hajlamosak vagyunk türelmünket veszíteni, a kicsi "hibájának" tudni be, miért nem képes úgy csinálni, ahogy mi (most) szeretnénk, és így tovább.

Egy dolgot azonban nem felejthetünk el. Egyrészt - akármelyik "kinövendő" szokásról legyen is szó - ezekre a dolgokra mi szoktattuk rá őket (ott és akkor vitán kívül merő jóindulatból), másrészt gyakorlatilag egész addigi életüket ők abban a "rendszerben" élték le - cumival, cumisüveggel, tévével, pelenkával, szülős alvással, stb.

Nem könnyű feladat a gyerekeknek megérteni, hirtelen miért kell a jól bevált szisztémát felrúgni, elfelejteni, és valami egészen mást tekinteni innentől "normálisnak", amikor az eddigivel igazán meg voltak elégedve.

Ezekben a helyzetekben az első és legfontosabb alapszabály, hogy a régi valami elvételével okozott hiányérzetet pótoljuk valamivel. Vagyis, ha elveszek tőle valamit, azért cserébe mindig adjak valami újat, izgalmasat, "felnőttest". Az új kincs segítségével próbáljuk elmagyarázni a kicsinek, miért nem maradhat a régi, miért kell változtatni, miért lesz neki jobb az új valamivel.

Ha másféléves csemeténk még mindig cumisüvegért sír, ajándékozzunk neki egy szép, színes csőrös vagy szívószálas (vagy sima) poharat. Magyarázzuk meg neki, hogy ilyen nagylányok/nagyfiúk nem használnak cumisüveget, apa és anya is pohárból iszik, és töltsük meg valami finomsággal, amit szeret, hadd próbálja ki (nem baj, ha első próbálkozásra több kerül a padlóra, mint a szájába).

Ha ráébredünk, hogy óvodás apróságunknak nincs szüksége saját tévére éjszakába nyúló tévézésekkel, és le akarjuk szoktatni róla, próbálkozzunk rádióval, magnóval. Ezt is betehetjük a szobájába, és betehetünk neki (halkan) egy mesét, hangoskönyvet, nyugtató klasszikus zenét.

Ha eddig köztünk aludt, és idejét érezzük a külön szobának, keressünk együtt "nagylányos", "nagyfiús" ágyat, bútort, ágyneműt, rendezhesse ő be a saját szobáját. Nem feltétlenül kell új bútort vásárolni, elég lehet egy ágytakaró, kis átrendezés, stb. A fontos, hogy azt érezze, ez az ő saját szobája, kuckója, félszobája - amit lehetőségeink engednek.

Ne számítsunk elsőre átütő sikerre. Előfordul az is, hogy a gyerekek boldogan veszik birtokba új szerzeményüket, de általában igencsak meg kell dolgoznunk az eredményért.

Ami természetes. Mint már említettük, ha valaki egész addigi életében csak cumisüvegből ivott, nem biztos, hogy lelkesedni fog a pohárért. Ha addig pelusba kakilt, nem biztos, hogy biztonságban érzi magát a vécén. Ha csak anyával aludt el, talán fél egyedül a saját szobában.

Erről nem feledkezhetünk meg, akármilyen nehéz is az "átszoktatás". De a siker csak akkor érhető el, ha következetesek vagyunk, amit egyszer eldöntöttünk, amellett kitartunk, nem tántoríthat el minket sem hiszti, sem fáradtság, és alapvetően hisszük, mindezzel gyerekünk érdekét szolgáljuk. Még ha elsőre nehéznek tűnik is. Megéri.