Nehéz kérdés
	Kisgyerekek kapcsán az elmúlt évtizedekben egyre több szó esik a biztonságról. Biztonságos bútorokról, lakásfelszerelésekről, babakocsikról és gyerekülésekről, ételekről és italokról; vagy éppen helyzetekről, mozdulatokról, eszközökről, amelyektől jobb minél távol tartani az apróságokat. Vajon tényleg a javukat szolgáljuk ezzel?
	Ajánlat
	Játék az egész világ A nevetés a legjobb gyógyszer Gyermekcipő gyógytornász szemmel Letapadás, szűkület Őrült reggelek Szoktatás előtti szoktatás Egymást érő csodák Vegyük meg! Bábos Dorka és barátai Nyitnikék

Természetes szülői vágy, hogy "amitől csak lehet", szeretnénk megvédeni őket. Sarokvédőt teszünk a szekrényekre, vakdugót a konnektorba, nem engedjük a konyhakéssel hadonászni, vegyszerekkel játszani, egyedül szaladgálni az utcán, minden idegennel szóba elegyedni. Ügyelünk az ételekre, amiket megeszik, a mosóporra, amivel a ruháit mossuk, a játékokra, amik a keze ügyébe kerülnek. Egy ideig talán még a "barátait" is megválogatnánk, a játszótéren elcsitítanánk a kialakuló konfliktusokat, óvnánk a széltől is.

És miközben mi mindent megteszünk, hogy biztonságos védőfóliába csomagolt szemünk fényét hermetikusan elzárjuk a testi-lelki veszélytől, teljes szívünkből hisszük, hogy ezzel az ő javát szolgáljuk. Vigyázni szeretnénk rá, hiszen a szülei vagyunk. De vajon valóban jót teszünk velük, ha mindentől távol tartjuk, még mielőtt megtörténhetne vele?

A kérdés természetesen nem arról szól, hogy lépten-nyomon veszélybe kellene sodornunk a kicsiket. Vannak dolgok, amiktől kötelességünk megvédeni őket, ha törik, ha szakad. De ha nem kapnak (életkorukhoz mért) lehetőségeket a tapasztalásra, az egyes helyzeteknek megfelelő válaszreakciók kialakítására, nem tanulják meg saját korlátaikat, nem ismerik meg az önálló gondolkodást és belső erőforrásaikat, felnőttként valószínűleg sokkal nehezebben boldogulnak el a mindennapokban is.

Napjaink életformája nem kedvez ezeknek a tapasztalás-lehetőségeknek. Egyre kevesebb gyerek nő fel olyan környezetben, ahol naponta találkozhatna a "veszéllyel", akár fizikai, akár lelki értelemben.

Nem látják például, ahogy a nagyi levágja a tyúkot, amit megeszünk, és közben új kiscsibék bújnak ki a tojásokból - és nehezen dolgozzák fel az élet körforgását, születést és elmúlást.

Nem látják például, ahogy begyújtunk a cserépkályhába - és nem tanulják meg, hogy a tűz, a kályha forró, nem játékszer és nem simogathatjuk kedvünkre, ahogy a gyufával sem játszhatunk büntetlenül. Hogy milyen következménye van annak, ha mégis megtesszük.

Nem játszanak például naphosszat a szomszéd gyerekekkel, fára mászva, földet túrva, fogócskázva, étlen-szomjan, ahogy nem fúrnak-faragnak apa barkácsműhelyében, észrevétlenül ellesve a szerszámok titkát - és néha felnőttként a parkoktól is idegenkednek, a villanyégő cseréje is komoly feladatnak bizonyul.

Nem bolyonghatunk velük például biciklivel város-szerte, mert óriási a forgalom és szmog van, és ki tudja, megáll-e majd a zebránál - és tankönyvekből tanulják meg a közlekedési szabályokat.

Nem élnek együtt generációk, hogy elleshessék a konyhában, melyik eszköz mire való és hogyan kell a késsel, reszelővel bánni - és nem tudják ránézésre megállapítani, sem ésszel felérni, melyik a veszélyes eszköz. Így a nagykést ugyanazzal a mozdulattal kapják fel, mint a műanyag kanalat.

Végtelenségig sorolhatnánk: kimeríthetetlen a lehetséges veszélyek tárháza. Ám ha magunkban le tudjuk győzni, vagy legalább ideig-óráig félre tudjuk tenni saját félelmeinket, rangsorolni tudjuk a veszélyhelyzeteket, meg tudjuk ítélni, mi az, amit mégis kipróbálhatna, mert ott vagyunk mellette, vigyázunk rá és szükség esetén közbe is tudunk avatkozni, biztosan tudunk olyanokat is találni, amit "talán mégis megengedhetnénk".

Gever Tulley, a Tinkering School alapítója azt javasolja, túlféltés helyett inkább hagyjuk a gyerekeket szabadon felfedezni környezetüket. Hadd legyen saját zsebkésük, játsszanak csak a tűzzel, dobálózzanak a szabadban, szereljenek, és így tovább (ő hat konkrét dolgot sorol fel, amit engednünk kellene gyerekeinknek), mert bármilyen furcsán hangozzék is, így erősödnek meg és lesznek majd biztonságban.

Ha nem is konkrétan az általa felsorolt hat dolgot tekintjük szentírásnak, az alapötlet mindenképpen átgondolásra érdemes.

Álljunk meg egy pillanatra a tűz példájánál. Ha együtt rakjuk, észrevétlenül is megtanulja, hogy alulra vékonyabb, majd mind vastagabb fadarabok kerülnek a rakásra. Hogy hogyan lehet esetleg körbekeríteni, hogy ne terjedjen szét. Hogy a felnőtt gyújthatja meg. Hogy ha közelebb megy hozzá, először meleg, majd forró lesz a közelében. Hogy a tűzzel füst is jár, ami bizony csípi a szemét, ha belemegy. Hogy lehet egy bottal piszkálgatni, de rakoncátlan tűzmanók lakják, akik néha kiugrálnak, ezért csak óvatosan szabad piszkálgatni...

Egy-két alkalom bőven elég neki, hogy levonja a következtetést, milyen messzire álljon meg a tűztől, honnan dobálja rá az ágakat, melyik irányból jön a füst és akkor hova álljon - amit persze mindent elmesélhetnénk neki otthon a szobában, de nem biztos, hogy ugyanazt a hatást érnénk el.

Ha valamit nagyon tiltunk a gyerekeknek, az biztosan nagyon érdekes valami. Az eltúlzott tilalomfákkal két dolgot érhetünk el: vagy kipróbálja azt az érdekes valamit, amikor úgy gondolja, nem látjuk, vagy örökre elfelejti, és nem tanulja meg - vagy csak jóval később, jóval nehezebben - helyére rakni, helyén kezelni az adott dolgot. Mindkettő veszélyesebb, mint ha az általunk felügyelt, de számára mégis "szabad" helyzetben ismerkedne az őt körülvevő veszélyforrásokkal.

Kicsit olyan ez, mint önvédelmi sportot tanulni: sokat kell "verekednünk" ahhoz, hogy egyszer majd a sötét utcán is biztonságban érezhessük magunkat.
 

[origo]