Beszéljük meg
	A gyász nehéz életfeladat, és egy kisgyereknek még nehezebb, hiszen nincs tapasztalata, nem tudja, mit kell gondolni, mit szabad érezni ilyenkor - támogatásra, útmutatásra van szüksége; lehetőségre, hogy addig kérdezhessen, amíg a válaszokban megnyugvást nem talál. Ezt meg kell adnunk számára.
	Ajánlat
	A gyerek és a halál Milyen nyomot hagyhat a gyerekben a nagypapa halála?
	Ajánlat
	Láthatatlan köldökzsinór Falra hányt borsó Betegség: a lélek üzenete A stressz kezelése Hej, óvoda, óvoda

A szülők, nagyszülők gyakran tartanak attól, hogy a halál gondolata, közelsége megijeszti a gyereket, félni, szorongani fog. Sokan döntenek úgy, hogy inkább hallgatnak, mintegy a gyereket óvva titkolóznak.

Tudnunk kell, nem igaz az, hogy a gyerek nem ért semmit, nem tud semmiről. A családot érintő összes esemény hatással van a gyerekre, mindent érzékel, mindenről vannak gondolatai, érzései. Ha eltitkolunk előle fontos eseményeket, történéseket, az elcsípett félmondatokból, információ morzsákból fog magyarázatot kovácsolni magának, és könnyen lehet, hogy ártatlan dolgoktól fog félni. Az érthetetlen, titkokkal terhelt helyzet sokkal inkább szorongáskeltő, mint a tények ismerete. Fontos ettől megkímélnünk őt.

Először is felül kell emelkednünk a saját gyászunkon, saját fájdalmunkon, hogy nyugodtan, megnyugtatóan tudjunk gyermekeinkkel beszélni. Ez nehéz feladat, de mások segítése, támogatása a saját gyászmunkánkban is támaszt jelenthet. A gyerekekkel fontos őszintén, egyszerűen fogalmazva, hitelesen beszélni, megfogalmazni mindazokat a gondolatokat, amelyek a megértést, elfogadást erősítik, és ez a saját érzéseink kanalizálásában is segít.

A következő kérdés az, hogy mit is mondjunk neki. Nincs egyetlen üdvözítő válasz. Mindenkinek meggyőződése, hite szerint kell erről beszélnie- a gyerekek érzik az őszinteséget, és ez nyugtatja meg őket. Hogyha hiszünk a Mennyországban, a túlvilágban, a lelkek továbbélésében, akkor ennek megfelelően magyarázzuk el a kicsinek, az ő szintjén, érthetően, és adjunk neki módot a kérdezésre.

Hogyha nem hiszünk ezekben, akkor adjunk olyan magyarázatot, amely azt hangsúlyozza, hogy a halál nem más, mint az élet vége, megnyugvás, megpihenés, és nem fáj annak, aki meghal. Jobb, ha nem használjuk az örök álom kifejezést, nehogy emiatt a kicsi az alvással kapcsolja össze a halál gondolatát és féljen az éjszakáktól.

Az elvesztett családtag hiánya fájdalmat okoz, nehéz felfogni, mit is jelent, hogy nem jön vissza, hogy "nincs" többé. A kisgyerekeknek hat-hétéves korukig a véglegesség fogalma még nehezen kezelhető, de fontos ezt is megértetni velük- ne hitegessük őket azzal, hogy aki meghalt, csak "elutazott", mert a hiábavaló várakozás komoly frusztrációforrás lehet. Sokkal több kárt okoz, mint amennyire segít- a búcsú nélkül való elutazás sem kelt túl jó érzést a gyerekben, attól is félhet ezután, hogy bárki eltűnhet ilyen módon az életéből.

A halálról való beszélgetések során elő fog bukkanni a kérdés, hogy ő maga is meghal-e, illetve a számára legfontosabbak, anya és apa is meghalnak-e. Ilyenkor is az őszinteség, a nyíltság a legjobb megoldás.  El lehet mondani neki, hogy mindenki meghal egyszer, ez az élet rendje, de nem kell ettől félni, ez még csak nagyon sokára következik be. Inkább arra kell figyelni, hogy szépen, szeretetben, tisztességben, sok örömmel éljük az életünket.

Ne féljünk attól, hogy a veszteség felkavarja a gyereket, hogy megrendül - természetes dolog ez, és része a veszteség feldolgozásának! Ahogy őt sem kell óvni az érzésektől, a saját fájdalmunkat sem kell eltitkolnunk előle - nem baj, ha lát minket sírni, ha látja, hogy szomorúak vagyunk. Ám ezekben a helyzetekben is adjunk neki lehetőséget arra, hogy kérdezzen, hogy megértse a körülötte és benne zajló dolgokat!

Önmagunkról is tudjuk, hogy a szertartások nagyon fontosak a lezárásban és az újrakezdésben - a gyászfolyamat kulcsfontosságú eseménye a temetés. Ekkor szembesülünk a veszteség valóságosságával, tudatosítjuk, hogy egy időszak lezárul, és megkezdődhet az újabb: a gyógyulás, a feldolgozás időszaka.

Ugyanez vonatkozik a gyerekekre is. Mindaz, amit a temetésen, illetve a temetés utáni toron, az elhunyt életének ünneplésén  megélnek, segíti őket a megértésben. Előtte érdemes beszélgetni arról otthon, hogy mi lesz a temetésen, mi történik majd, kik leszenek ott és mit csinálnak, és arról is, hogy szabad sírni, szomorkodni, de az is jó, ha csak belül gyászol, gondol az elhunytra.
 
Később is fontos, hogy beszélgessünk az elvesztett szerettünkről, emlékezzünk együtt, engedjük, hogy hiányozzon, hogy fájjon, és mindig szabad útja legyen az érzelmeknek, érezze a gyerek, hogy számíthat a családjára ebben.

Nézegessünk fényképeket, legyenek emléktárgyaink! A temetőbe is nyugodtan kijárhatunk emlékezni a gyerekkel. Nem kell azt hangsúlyozni, hogy a halottunk teste nyugszik ott, bár ha rákérdez, ebben se hazudjunk, nyugtassuk meg, hogy nem érez semmit, nem szenved, a lelke már nincs ott. Inkább olyan hely legyen a temető a gyerek számára, ahol szép szertartásokkal, virággal, gyertyával, hitünk szerint imával vagy szép gondolatokkal emlékezünk meg kedves halottainkról! Ezzel is segítjük a kicsiket abban, hogy megértsék, a halál az élethez tartozik - és akit elveszítünk, továbbra is életünk része marad, csak másképp.

Schwanner Zita pszichológus

[origo]