Szakértőink válaszolnak
	Segítségre van szükséged? Fordulj gyermekpszichológus szakértőinkhez bizalommal! A beérkező leveleket csak tanácsadóink olvashatják el. Az olvasói levelekben felvetett problémát és a pszichológus válaszát - a levélíró azono- síthatóságára utaló adatok titkosításával - szerkesztett formában megjelentetjük ezen az oldalon, amennyiben ennek ellenkezőjét nem kéred tőlünk. Ezért amikor írsz, jelezd, hogy hozzájárulsz-e leveled és a válasz megjelentetéséhez, vagy pedig olyan bizalmas kérdésed van, amelyre kizárólag személyes választ vársz. Pszichológusaink minden levélre válaszolnak. Ha egy héten belül nem kaptál választ, küldd el még egyszer a leveled, kérjük figyelj a cím pontos megadására is, ahova a választ várod!
	Ajánlat
	Kiközösítik a gyerekem! Kontroll és dacreakció Az önkielégítésről Gyermeknevelés másképp Ne sírj!

Az első lépés a teljes odafordulás, a valóságos figyelem. Amikor a pici a szülőhöz fordul bármilyen gondolatával, érzésével, apa vagy anya figyeljen oda arra, amit gyermeke mond. Kapcsolja ki a tévét, tegye le a portörlő rongyot, forduljon a kicsi felé, nézzen a szemébe, és úgy hallgassa meg! Olykor mondani sem kell semmit, elég a megértő figyelem, és a gyerek megnyugszik, netán ő maga talál megoldást a kérdésére.

A természetes reakció gyermekünk panaszára vagy beszámolójára leggyakrabban a kérdezés, illetve a tanács. Kérdezni lehet jól, támogató módon, segítve a gyereket kibontani és átlátni a helyzetet, de gyakran a kérdések a gyerek ellen irányulnak, megkérdőjelezve mondandójának igazságtartalmát. Ez rendkívüli módon rombolja a bizalmat, ráadásul megnehezíti a kicsi számára azt, hogy átlássa a helyzetet. Miközben a gyerek mesél, panaszkodik, jó, ha visszajelzéseinkkel éreztetjük vele, hogy értjük, amit mond, elhisszük, s együtt is érzünk vele. Ehhez nem feltétlenül kellenek szavak - elég megértően hümmögni, esetleg érzelemkifejező hangokat kiadni, kimondani, hogy értjük, követjük, amit mond. Ha a pici arról panaszkodik, hogy a kis barátja elvette a homokozólapátját, nem az az egyetlen megoldás, hogy megmagyarázzuk neki, hogyan is lehet közösen játszani, hogy miért is kell jószívűnek lenni és nem irigykedni, sőt, visszaszereznünk sem kell a másik gyerektől az eltulajdonított tárgyat. Érdemes kipróbálni, mi történik, hogyha csak érzelmi támogatást adunk: meghallgatjuk a picit, együttérzően reagálunk: "Ó!" "Nahát!" "Tényleg?" "Értem, kicsikém."

A gyerekek a szülőtől tanulják meg, mi is az, amit bizonyos helyzetekben éreznek - mi a nevük az érzéseknek, mihez hogyan kell viszonyulni. Amikor csemeténk érzelmeket fejez ki a saját kis szavaival - örömet, dühöt, szomorúságot, félelmet, undort, meglepődést, nem mindig könnyű ezt elfogadnunk. Olykor valóban nem értjük, mit érez, máskor nem szeretnénk, ha úgy érezne, ahogy, és az is előfordul, hogy szeretnénk gyorsan megszabadítani őt a kellemetlen, negatív érzésektől. Ilyenkor gondoljunk arra, milyen fájó az, amikor a mi saját érzéseinket nem fogadja el valaki, aki számunkra fontos. Sose söpörjük félre a gyerek véleményét, akkor sem, hogyha úgy érezzük, neki tennénk ezzel jót! Ha sír a kicsi, mert eltört a kedvenc játéka, ne azt mondjuk neki, hogy ne sírjon, hogy úgysem volt már jó, hogy majd veszünk neki másikat - ezzel nem vigasztaljuk, nem segítünk neki feldolgozni a veszteséget, sőt, arra tanítjuk, hogy ne bízzon a saját érzéseiben, hogy nyomja el azokat. Ez semmiképpen sem jó. A vigasztalás vagy megnyugtatás első lépése ismét a figyelem, a megértés, az érzések elfogadása, mi több, megnevezése. Nem kell attól félni, hogy ezzel fokozzuk a gyerek negatív érzéseit- ha szavakat adunk neki azok kifejezésére, ezzel jelezzük, hogy megértjük, és azt is, hogy normális, létező érzés az, amit tapasztal. Ezzel megnyugtatjuk őt. "Ó, nagyon sajnálom, édesem. Fájdalmas dolog elveszíteni egy szeretett tárgyat. Bizony nagyon jókat játszottál vele, megértem, hogy szeretted és most szomorú vagy."

A logika és a magyarázat sem igazán célra vezető érzelmektől terhes helyzetekben. Amikor például gyermekünk a fejébe vesz valamit, és mindenáron azt akarja, gyakran annak levezetése, hogy miért is nem kaphatja meg, amit szeretne, csak olaj a tűzre. Érdemes kipróbálni azt a megoldást, hogy segítünk a gyereknek átélni a kívánt dolgot képzeletben. Például hogyha mindenáron az állatkertbe szeretne menni, mondjuk el neki, hogy nagyon szívesen elvinnénk őt, hogyha lehetne, és ahelyett, hogy magyarázni kezdenénk, miért is nem lehetséges ez, kérdezzük meg, hogy milyen állatot néznénk meg először, ha ott lennénk. Hogyha mindenképpen kistestvért szeretne, kérdezzük meg, milyen lenne az a kistestvér, miket játszana vele, hogy hívnák. Tegyük lehetővé, hogy fantáziában átélje a kívánt élményt! Ha csokit szeretne enni, ne azzal érveljünk, hogy nincs otthon, hanem mondjuk el neki, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy varázspálcánk, és odavarázsolhatnánk neki - találjuk ki együtt, milyen csokit kellene akkor varázsolni. Ezzel kifejezzük, hogy megértjük és elfogadjuk a vágyát, teljesítenénk, ha volna rá mód, és a képzeletbeli vágyteljesítés csillapítja a vágyat.

Forrás: Adelene Faber és Elaine Mazlish: How To Talk So Kids Will Listen & Listen So Kids Will Talk, Quill, 2002.

Schwanner Zita

[origo]