Ajánlat
	Pszichológus szakértőink korábbi írásai: Ne legyünk maximalista szülők! Hazahozta az oviból... Apaszerepben Az Ödipusz-komplexusról Gyerekközösségben Kényszerű pislogás Nem kell elválasztani Anyaszerepben A fegyelmezésről IV. Önringatás, önaltatás Az altatásról A fegyelmezésről III. Mikor lesz önálló? Utazás gyerek nélkül Idegenek a családban? Dackorszak és hiszti Üt, vág, rúgkapál

Kedves Viki és Zita!

Kétéves kislányom és édesapja viszonya nem teljesen felhőtlen, ezzel kapcsolatban szeretném a tanácsotokat kérni.

A kislányom, amióta csak ki tudja az érzelmeit fejezni, elutasító az apukájával. Engem sokat puszilgat, ölelget és ilyeneket mond, hogy "nagyon szeretem édesanyácskát", az apukájához szinte soha nem megy oda magától, néha az én unszolásomra, akkor sem mindig. Esetleg akkor, ha én valamit nem engedek meg neki és ilyenkor nála is próbálkozik (többnyire eredménytelenül, mert azt megbeszéltük, hogy nem dolgozunk egymás ellen). Amikor reggel apa dolgozni megy, tudomást sem vesz róla, alig lehet rávenni, hogy köszönjön neki. Ha hazajön, akkor ilyeneket mond: "Apa elmegy", "Apa nem jön haza." Este mindig én olvasok neki mesét, de ha párbeszédes a történet, akkor együtt olvassuk az apukájával, a Zsófi ilyenkor is elküldi az apját, vagy idegesen azt mondja, hogy "elférünk" (ezt mi mondtuk neki).

Azt nem lehet mondani, hogy az apuka ne venné ki a részét a gyereknevelésbol. Néha kettesben mennek a játszótérre, általában együtt vacsorázunk. Eddig együtt fürdettük a picit, de egy pár hete apa egyedül fürdet, hátha így közelebb kerülnek egymáshoz. A kislányom ilyenkor annyira nem elutasító, de ha megjelenek, egybol hozzám akar jönni és ilyeneket is mond, hogy "Apa ne puszilgasson meg".

Mi három lehetséges okot találtunk az elutasító viselkedésére:

- a kislányom elég érzékeny és lehet, hogy szüksége lenne az apjára, de csak azt látja, hogy ő minden nap elmegy és úgy érzi, hogy rá nem számíthat.

- a párom egy kicsit görcsös (ezt ő is tudja). Pl. ha hazajön egyből "ráront" a picire és dobálja, meg csikizi, hogy minél kevesebbet kelljen hallgatni az "Apa menjen el!" monológot. A kislányom nevet, de néha látszik, hogy erre vágyik legkevésbé és inkább hozzám bújik. Lehet, hogy ő is érzi, hogy az apja mennyire vágyik a szeretetére és kicsit visszaél ezzel?

- Féltékeny? Mostanában, ha mi megöleljük egymást, a Zsófi egyből odajön és szétválaszt minket, volt olyan, hogy tényleg sírt emiatt (legalább is úgy tunt, hogy komoly a helyzet). Igaz, hogy eléggé anyás, de szerintem még az "egészséges" keretek között.

Ti mit tapasztaltok, van olyan család, amelyik hasonló problémával küzd? Mi lehet az oka és milyen megoldást javasoltok? Eroltessük az "apás" programokat, azt, hogy menjen oda apához vagy beszélgessen vele vagy inkább hagyjuk "majd kinövi"?

Segítségeteket elore is köszönöm!

Üdvözlettel: C.