Szülő és gyermek mindenféleképpen kiszolgáltatott helyzetben van
	A szülő semmit sem szeretne elmulasztani, amit a gyermeke fejlődése érdekében tehet, tehát teszi, amit mondanak neki, de fájdalmasan megéli a dolog "durvaságát", azt, hogy a mozgásterápia beavatkozás, hogy akarva nem akarva, hatással van kettőjük kapcsolatára. A szülő beavatkozásként éli meg egy természetes folyamatban, zaklatottá válhat, amikor passzív tanúja annak, hogy gyermekét kezelik, de közös szenvedésnek élheti meg azt a helyzetet is, amikor neki magának a csecsemőt naponta többször ki kell venni az ágyából, és bizonyos gyakorlatokat kell végeznie vele.

Az utóbbiak úgy érzik, vagy úgy tudják, hogy egy gyermek fejlődési ütemének megítélésében a mozgásfejlődés gyorsasága a mérvadó. Még egy lépéssel tovább úgy gondolják tehát, hogy amikor a gyermekük mozgásban gyorsan fejlődik, a gyermek okos lesz, amikor lassúbb a tempója, kevésbé lesz az. Ez az eszmefutatás nem állja meg a helyét, viszont a fordítottja sem igaz.

A továbbiakban konkrétabban próbálom kifejteni, milyen is az összefüggés a mozgásfejlődés és az egész -a komplex- fejlődés között. De először nézzük meg, kik azok a szülők, akiknek konkrét okuk van arra, hogy aggódjanak, s feltegyék a fenti kérdést, akiknek a gyermekének javasolták a mozgásterápiát, s közben pontosan nem értik meg, hogy miért pont ezen a területén kell a gyermekükkel foglalkozni, őt fejleszteni.

Akiket szakorvos figyelmeztetett

Először itt vannak a szülők, akiknek szakorvosok gyermekük megszületése után mondták meg azt, hogy baj van, vagy baj lehet a gyermekük fejlődésével. Lehet hogy a kicsijük másképpen, lassabban fog fejlődni, mint kortársai.

Ezt az orvosok azért mondhatták, mert megállapítottak eltérő izomtónust, bizonyos külső jegyek alapján feltételeztek egy bizonyos tünet együttest, szindrómát,  ami egy bizonyos sajátos fejlődési útra tereli majd a gyermeküket. Ilyenkor a mozgásterápia ellenszerként működik majd a kórkép sajátosságai ellen, nem csak a mozgást véli alátámasztani, hanem a fejlődés többi területét is.

A szülők, akik abba a helyzetbe kerülnek, hogy az orvos ilyen súlyos ítéletet közöl, a közlés pillanatát gyakran úgy élik meg, mintha kalapáccsal vágnák őket fejbe. Nem jut eszükbe semmi, csak az, hogy "Ezt ne, ez nem lehet igaz..." Ez teljesen érthető, hiszen az egyik pillanatról a másikra megváltozik a világuk. Ők kezdetben csak az őket ért traumával vannak elfoglalva, akkor is, amikor közben már járnak a gyermekükkel további vizsgálatokra, vagy fejlesztésre. Őket nem elsősorban a gyermekük mozgásfejlődése érdekli, hanem az egész helyzet, a kórkép. De akár azonnal, akár csak néhány hónap múlva keresik a gyermekük optimális fejlődéséhez  a lehetőségeket, nagy valószínűséggel olyan szakemberhez fognak kerülni, aki elsősorban a gyermekük mozgására központosít, mozgásterápiát végez, vagy mozgásterápiát javasol. Miért olyan központi kérdés a mozgásfejlődés, amikor a probléma komplex?

Amikor nincsenek külső jegyek

Azok a szülők is kerülhetnek hasonló helyzetbe, akiknek gyermekén nincsenek külső jegyek, amiért aggódni kellene. A picit esetleg nagyon megviselte a szülés, gépi lélegeztetésre szorult, sokáig volt inkubátorban, a korházban együtt izgult érte szülő és a személyzet. Amikor végre ő vele is hazamehetnek a szülők, gyakran még nem mondható meg előre, mi lesz azután: "ki fogja-e nőni" a gyermek élete e nehéz kezdetét, vagy nem.

Az ő esetükben gyakran a biztonság kedvéért kerül a képbe a fejlődésneurologus, aki nem ritkán megállapít némileg megváltozott tónust, fokozott lazaságot (hypotonia) vagy feszességet (hypertonia), netán mozgás koordinációs zavart. Pedig a szülő maga esetleg nem érez semmilyen különlegességet, neki a gyermeke fejlődése megfelel. De mint minden felelősségteljes szülő, ő is menni fog a mozgásterapeutához, ha mondják nekik.

Az ő esetükben is kérdés tehát: mi várható a terápiától, az ilyen -születésékor megviselt- gyermek nem nőhetné ki a problémáit anélkül, hogy mozgása miatt kezelik, vagy hogy a terapeuta a szülőt tanítsa arra, hogy mozgást provokáló gyakorlatokat végezzen csecsemőjével, akár naponta többször is?

Miből tudja meg egy szülő, hogy jól döntött?

Többféle terápiás módszer létezik: az un. DSGM- terápia (Dévény Anna módszer), neurohabilitáció, konduktív terápia, Bobath- módszer, szomatopedagógiai beavatkozás, stb.

Melyik módszer a jobb? Mindegyik módszer hívei magyarázatot tudnak adni arra, hogy milyen koncepcióra épül az övék, a beavatkozások mire hatnak, amikor alkalmazzák, mi történik egy gyermek idegrendszerével, izomzatával, izületeivel, s a terapeuták általában adnak is magyarázatot a szülőknek.

A szülő viszont attól, hogy megérteni véli, hogy mire jó a módszer, még bizonytalan és érző szülő maradhat, aki egyrészt attól szenved, hogy a gyermeke szenved, másrészt attól, hogy ő felelős érte. Nehéz, amikor neki -mint szülőnek- módszert kell választania, (ki ő, hogy ezt megtegye, hiszen laikus), de gondban van akkor is, amikor csak egyféle terápia érhető el számukra, mert pl. nem egy nagyobb város vonzáskörében él, ahol egy szülő válogathat a módszerek között.Sok kérdés merül fel tehát, nehéz dilemmák ezek.

Eszmefutatásainkat a mozgásfejlődés jelentőségével kapcsolatban máskor is fogjuk folytatni. Ebben a kis cikkben csak a fő kérdésre próbálunk választ adni.