Itt a nyár, kezdődik a bringás szezon. Tavaly még nem mertünk Micivel biciklizni, mert féltünk, hogy a rossz, hepehupás, kátyús kerékpárutakon esetleg megsérülhet a gyengécske gerince. Mostanra viszont már megerősödtek a csontjai, megtanult járni is, szóval egy kis zötykölődés nem tehet benne kárt.

Hetek óta a különböző gyereküléseket tanulmányozzuk az interneten. Nagy nehezen kitaláltuk, hogy melyiket érdemes megvenni. Mondanom sem kell, hogy mint minden hasonló bébicucc, a kó gyerekülés is elég borsos árban van: közel fele annyiba kerül, mint a biciklim. De nincs mese, gyerekülés nélkül nem tudjuk magunkkal vinni biciklizni.

A héten megvettük az ülést, és egyúttal beruháztunk egy gyerek méretű, szép piros bukósisakra is. Az ördög nem alszik, én viszont néha elbambulok, és ha ne adj isten, elesünk, akkor legalább a gyerek feje legyen védve.

Igen ám, de mi van, ha Mici nem akarja majd felvenni? Nem lenne jó, ha hisztizni kezdene, amikor beültetjük a gyerekülésbe, és a fejébe nyomjuk a sisakot. Ezért úgy határoztunk, hogy még biciklizés előtt hozzászoktatjuk a kemény tökfödőhöz.

Mint kiderült, enyhén szólva túlspiráztuk a dolgot. Micinek semmi kifogása nincs a sisak ellen. Sőt, kifejezetten szereti. Mégsőtebb, le sem lehet venni a fejéről. Miután megmutattuk neki, és a felkötöttük rá, két napig alig volt hajlandó megválni tőle.

Ami azt illeti, engem aztán csöppet sem zavar, ha sisakkal a fején rohangál a lakásban. Kicsit viccesen néz ki, és állandóan csatakosra izzadja magát, de legalább nem kell azon izgulni, hogy milyen kiálló bútordarabba vagy fűtőtestbe veri be a fejét. Ha rajtam múlna, én könyök- és térdvédőt is adnék rá, még a lakásban is.

Tegnap nagy tudományos megfigyelést tettem. Alighanem az emberi törzsfejlődés újabb szakaszának bizonyítékát figyeltem meg.

A kora nyári napsütésben fagyizni indultunk. Kíváncsi voltam, mit csinál majd Mici, ha a kezébe nyomjuk a tölcsért és a gombóc fagyit. Azt hittem, kicsit tanácstalan lesz, és nem tudja majd, mit kell csinálni vele, hiszen még sosem fagyizott. Nagy meglepetésemre Mici profi módon fogta kézbe a tölcsért, és ügyesen nyalni kezdte a krémet (igaz, az orrára is jutott). A tölcsérhez érve pedig a legnagyobb természetességgel harapta az ostyát.

A madarak ösztönösen tudják, hogyan kell repülni. A halakat nem kell úszni tanítani. A tehenek ösztönösen kezdenek legelni, a vadászösztön a macskák vérében van. Mici tanúbizonyságát adta, hogy az ember is alkalmazkodik a körülményekhez, amelyek között él. A kisgyereket nem csak arra nem kell megtanítani, hogy az anyukájuk cicijéből tejet szopizzanak, hanem a fagyizásra sem.

Nem mindegy, hogy milyen mesét olvasunk a gyereknek. A gyanútlan szülő könnyen belefuthat olyan történetekbe, amelyek inkább horrorfilmbe, mint mesekönyvbe valók.

A HVG közölt egy érdekes cikket a minap arról, hogy milyen könyveket érdemes a gyerek kezébe adni. A Jancsi és Juliska például finoman szólva is beteges: a nyomorgó szülők jobb híján túladnak az éhező gyerekeken, akiket a gonosz banya fel akar hizlalni, hogy aztán megehesse őket. A happy end is bizarr: a gyerekek belökik a boszorkányt a kályhába. Miután elég, a gyerekek mindenféle kincseket találnak a házban, amit hazavisznek a szüleiknek. Az utolsó sor ezek után már teljesen abszurd: "boldogan és örömben éltek, amíg meg nem haltak." Jó erős lelkületű gyerek lehetett ez a Jancsi és Juliska, ha ezek után boldogan tudtak élni.

Nem akarom burokban nevelni a gyereket, de szerintem normális szülőnek nem jut eszébe, hogy a gyerekét ilyen beteg és szadista rémtörténettel traktáljon lefekvés előtt. Én Andersent is kitiltottam a lakásból. Isten ments, hogy Mici a hamuvá égő ólomkatona és a táncosnő története miatt szorongjon már ötévesen.

Mostanában elég sokat kell otthon dolgoznom. Azt hinné az ember, hogy jobb papucsban, netán pizsamában, a számítógépet a szőnyegre téve elvégezni a munkát, mint az irodában piszmogni. Mennyivel könnyebb úgy dolgozni, hogy nem a kollégák, hanem a család vesz körül - gondoltam sokszor a munkahelyemen a rosszabb napokon. Nem is nagyon bántam, amikor felajánlották, hogy kevesebbet kell az irodában lennem, feltéve, hogy a feladataim egy részét otthon végzem el.

Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy az otthoni munkavégzés sem fenékig tejfel. A pizsama, a szőnyeg, a papucs még rendben lenne. Egy ideig a család jelenléte is  nagyon kellemes - nagyjából addig, amíg úgy igazán neki nem látok a teendőknek. Amikor aztán már dolgoznék, kicsit zavaró, hogy közben fél kézzel báboznom kell Micinek, vagy rosszabb esetben pedig mesét kell olvasnom neki, miközben fél kézzel, kitekeredve egy fontos e-mailt írok. A telefonálásokról nem is beszélve: Mici azonnal meg akarja kaparintani a kagylót, és ha nem adom oda neki, akkor visítani kezd, ami persze a vonal túlsó végén is hallatszik.

Nem csoda, hogy otthon alig tudok haladni a munkával. Egy négy órás munkahelyi feladat elvégzése otthon lényegében egy egész napot felemészt. És miközben a munkával is csak csigalassúsággal haladok, igazán még csak a családra sem marad időm.

Nem marad más, mint hogy a hazahozott munkát egy félreeső szobába bezárkózva, a fülemben füldugóval végezzem el. A lomtárnak használt kisszoba még az irodánál is sivárabb. Ennyit az idilli otthoni munkáról.

Anyák napja alkalmából végiglátogattuk a családot anyukáktól kezdve nagymamákon keresztül egészen a nagynénékig. Igyekeztünk Micit már most jól nevelt gyereknek beállítani. Minden virágot ő adott át, amitől persze mindenki nagyon meghatódott, ahogy az az ünnepi forgatókönyvben meg van írva.

Mici összességében jól vizsgázott, csak kétszer bizonytalanodott el kicsit. Egyszer akkor, amikor anyámnak kellett átadnia a fatulipánt, amire Mici még egy katica-matricát is ragasztott.

Annyira a szívéhez nőtt a favirág, hogy nem akaródzott neki lemondania róla. Elég vicces volt, ahogy Mara tolta a kezét, Mici szorította a virág végét, miközben a nagymama is próbálta átvenni az ajándékot.

Délután Micit arra szerettem volna rábírni, hogy szedjünk anyám kertjében pár szál virágot Marának. Pechemre az unokatestvérek pont ekkor állítottak be, a gyerekek kezében egy-egy tölcsér fagyival. Mondanom sem kell, Mici azonnal ad acta tette a virágszedést ér rástartolt a fagyira.

Gyorsan összekötöttem a soványka bokrétát, és miközben Mici megpróbálta elkunyerálni a csokifagyit az unokanővérétől, rávettem, hogy adja át a virágot a mamának. Mici odaszaladt a mamához, a kezébe nyomta a csokrot, de közben már hátrafelé, a fagyira sandított, és amint letudta a kötelező feladatot, már rohant is egy újabb nyalást kunyerálni. Nem baj, tekintetbe véve, hogy még nincs kétéves, egy ötös alát megérdemel.