Tegnap Mici úgy döntött, hogy előadóestet tart nekünk. Először is felvette a nagymama gyöngysorát és elkezdett benne illegni-billegni. Aztán odament a hifitoronyhoz, és begyakorlott mozdulattal elindította a cd-lejátszót. Ez persze túlzás, össze-vissza szokta nyomogatni a gombokat, van, hogy a rádiót sikerül megszólaltatnia, néha pedig hosszú percerkre csönd lesz, mert a magnót indítja el, persze kazetta nélkül. De most felcsendült kedvenc Kaláka-lemezének első dala, és rögtön táncra perdült. Elég sajátos táncstílusa van, nagyon aranyos, mint egy kis sámán. Elhatároztam, hogy lencsevégre kapom a műsort, sőt videófelvételt készítek, mert a digitális fényképezőgépünkkel ezt is lehet. A táncot sajnos nem sikerült rögzítenem, mert ahogy meglátta a fotómasinát, Mici máris elindult a játékosdobozához. Akkor még nem tudtam, hogy egy újabb mutatvány készülődik.

Korábban írtam, hogy Mici imád hintázni. A nagyszülők pedig imádnak a kedvében járni, és kényeztetni. A múlt héten egy ajtófélfára szerelhető hintával állítottak be.

Jó ötletnek tűnt. Jön a rossz idő, Mici mozgásigénye egyre nagyobb, és hiába nagy a lakás, attól tartok, nem bírunk vele télen, ha egész nap be vagyunk zárva a négy fal közé.

Sajnos a hintát vissza kellett vinni, mert az ajtóra csíptethető változatot nem tudtuk felszerelni. Olyan hatalmasak nálunk az ajtókeretek (100 éves bérház...), hogy nem érte át a kapocs. Szóval kicseréltük egy olyanra, amelyet csavarral lehet rögzíteni. Csakhogy ehhez a változathoz nagyon rövid kötelet adtak (az ajtóink 240 cm magasak). Így hát most kell vennem hegymászókötelet.

A hinta mindenesetre egy hete az előszobaszekrényen áll. Szegény Mici minden reggel nagy lelkesedéssel megnézi.

Azt hiszem, tudja, hogy mire való. Mintha csak a lelkiismeretemre akarna hatni. Megfogadtam, hogy a héten beszerzem a kötelet, és felszerelem a hintát. Nehogy a végén még valami frusztráció alakuljon ki szegény csöppségben.

A kispapák élete állandó vetélkedés. Ha találkozom valakivel, akinek hasonló korú babája van, azonnal elkezdődik a versengés: kinek a gyereke nagyobb, ügyesebb, fejlettebb.

A hétvégén összefutottam egy régi évfolyamtársammal. Nem voltunk közeli barátok, de közel 20 évvel az érettségi után a távoli ismerősök is nosztalgiát ébresztenek az emberben. Pár perc beszélgetés után kiderült, hogy a fia Micivel egy napon született. Innét persze nem volt megállás, az apai büszkeségnek nem lehetett gátat szabni.

"Mici már tud járni" - kezdtem. "Márk is, már egy hónapja" - jött a válasz. 1:1, eddig döntetlen.

"És Márk már mindent megért". "Nekünk is nagyon kell vigyázni, mit mondunk". 2:2.

"Sőt, Mici már mondogatja, hogy 'mama' és 'papa'". "Nálunk az 'apa' és 'anya' megy". 3:3.

Így ment egész sokáig. Sportnyelven szólva kiegyensúlyozott erők küzdelme folyt. Már épp beletörődtem volna a döntetlenbe, amikor eszembe jutott, hogy Mici ötödik fogacskája most bújt elő. A hasonló korú babáknak ilyenkor általában már több foga van, de kockáztattam.

"Micinek már öt fogacskája van" - mondtam kicsit bátortalanul. Hosszú csönd. "Márknak még csak egy metszőfoga jött ki" - jött a halk válasz. 8:7 ide!

"Viszont Márk már egyedül eszik." Elkeseredett próbálkozás. "Mici is, már rég, sőt mostanában már próbálkozik egyedül inni is." 9:8.

Az volt a határozott érzésem, hogy kispapatársam minden erejét összeszedve próbál még valamit kitalálni, hogy egyenlíthessen. De valószínűleg semmi sem jutott eszébe, és feladta, mert elbúcsúzott.

Széles mosollyal köszöntem el tőle, és keményen kezet ráztam, és még mielőtt elindultam volna, barátilag megjegyeztem: "És nem kell a fogak miatt izgulni, biztosan elbújik majd a többi is". Kicsit gonosz dolog volt, tudom. Mindenesetre nagyon büszkén folytattam az utat hazafelé. Mici nyert!

Szóval jól elrivalizálgatnak a pihent agyú kispapák egymás között.

Tegnap a Híradó egy különös esetről számolt be. Egy prágai házaspárnak elege lett belőle, hogy mindenki azzal cukkolja őket, biztosan elcserélték a gyereküket, mert semelyik szülőre sem hasonlít. Papa és mama egyaránt sötét hajú, a 10 hónapos kisded pedig szőke.

A DNS-vizsgálat kiderítette, hogy a prágai pár tényleg nem a saját babájukat hozta haza a kórházból. A szülők már találkoztak is a cserében érintett másik családdal - a szőke szülőkkel, akik az ő fekete hajú csemetéjüket vitte haza. Állítólag már meg is állapodtak, hogy karácsonyig visszacserélik a babákat.

Mint azt korábban írtam, Mici egyikünkre sem hasonlít, de esetünkben cseréről szó sem lehet, hiszen én is ott voltam a születésnél, és a saját szememmel láttam, amikor Mici világra jött.

Minden jó, ha jó a vége. De tényleg jó a prágai elcserélt babák történetének a vége? Hiszen egy 10 hónapos gyerkőc már nagyon ragaszkodik a szüleihez. Borzalmas lesz neki, ha elszakítják az "anyukájától" - a vér szerinti "anyuka" ugyanis számára vadidegen lesz.

De akkor mi a teendő? Valószínűleg nincs tökéletes megoldás. A filmekben nagy lelki megrázkódtatást okoz, ha valaki felnőttként megtudja, hogy nem a vér szerinti szülei nevelték fel. Őszintén szólva engem egyáltalán nem érdekelnének az "igazi" szüleim, ha kiderülne, hogy két napos babaként örökbe adtak. Nekem ők vadidegen emberek lennének, sőt rossz emberek, akik lemondtak a gyerekükről (aki történetesen én voltam). Az én igazi szüleim azok, akik felneveltek.

Szóval én biztos vagyok benne, hogy Micit semmi esetre sem cserélném vissza. A DNS nem olyan fontos, mint az együtt eltöltött egy év. És én sem azért vagyok a papája, mert a génjei felét tőlem kapta. Hanem az esti fürdetés, a reggeli bevásárlás, a közös táncolás és éneklés, egyszóval a gondoskodás miatt.

Mindig tanulunk valami újat, ha kisgyerekes családhoz megyünk vendégségbe. A gyerekek mindig elárulnak valamit a szüleikről. Néha kínos, általában inkább vicces dolgok derülnek ki.

Most például a házigazdás csemetéi leplezték le a papát és a mamát. A házigazdák régi kedves barátaink, akik szerintünk nagyon jól nevelik a gyerekeiket. És úgy tűnt, hogy nem is kerül túl nagy erőfeszítésükbe. Többek között azt állították, hogy a kölykök nem szeretik az édességet, csoki helyett inkább sárgarépát ropogtatnak, a szénsavas műitalokat pedig nem állhatják.

Alighogy megérkeztünk, a gyerekek elkezdtek az asztal körül ólálkodni. Látszott, hogy nagyon szeretnének valamit. Öt perc után a kisebb, egy négy éves kislány nem bírta tovább. "Anyu, akkor ma ugye tényleg ihatunk kólát és ehetünk csipszet?" - kérdezte, miközben a szülők már éppen elkezdték felszolgálni az aperitifet.

A mama nagyon zavarba jött, elpirult és hebegni-habogni kezdett. Persze ezzel mindenki figyelmét felhívta magára. A vendégek azonnal kapcsoltak. Alig bírtam elfojtani a röhögést.

A papa gyorsan kapcsolt. "Jó, kicsit túloztunk, amikor azt meséltük, hogy a gyerekek jobban szeretik a kólánál a tejet" - mosolygott, és nagyot sóhajtva a kislány kezébe nyomta a csipszes zacskót.

Nagyon jót mulattunk a dolgon. És kicsit meg is könnyebbültünk, hogy kiderült, még a bezzeggyerekek is megkívánják néha a tiltott gyümölcsöt. Illetve a tiltott kólát és csipszet.