Mici egyre hóbortosabbá és rafináltabbá kezd válni.

Nemrég beszámoltam róla, hogy nem hajlandó megmaradni az etetőszékben. Ha beültetjük, azonnal rémes hisztibe kezd. De általában már azt sem hagyja, hogy beletegyük: ha meglátja a konyhaasztalhoz tolt széket, és felemeljük, rögtön megfeszíti magát, és üvölt, mint a sakál.

Nem volt mit tenni, feladtuk, hagytuk, hogy a konyhában rohangálva reggelizzen, a földön ülve ebédeljen, és a kádban vacsorázzon. Pontosabban csak megalkuvók vagyunk, mert azért lett volna más lehetőség is. Az egyik rezignált ismerősöm (két kislányos apuka) azt mesélte, hogy ők nem voltak hajlandók engedni az etetőszékből. A gyereket belerakták, akárhogy visított is. Úgy tettek, mintha észre sem vennék a patáliát, normálisan étkeztek, mintha mi sem történne. Aztán fél év alatt a gyerek leszokott a bömbölésről. Addig viszont fogcsikorgatva kanalazták a levest. Nekünk ennyit nem ér a rend, és Mici bőgését sem lenne szívünk hallgatni. Akkor inkább vacsorázunk a fürdőszobában.

Jó egy hete már nem is próbálkoztunk az etetőszékkel. Mici nyert, beláttuk, hogy felesleges az erőlködés, és visszavonultunk.

Tegnap aztán reggelinél Mici odaállt a hűtő mellé félretolt székhez, és fölfelé böködött az ujjával. Először azt hittem, hogy valami játékot szeretne, de a szék üres volt. A kezébe nyomtam a hűtőmágneseket, de azok sem kellettek neki. Csak mutogatott és hümmögött egyre ellentmondást nem tűrőbben. Az első jeges izzadságcsepp lefutott a hátamon: tudtam, hogy jön a hiszti. Aztán hirtelen megvilágosodtam: a székbe akar felülni! De az nem lehet - szólt közbe a józan eszem.

A tudathasadást megelőzendő tettem egy próbát: Micit óvatosan a szék felé emeltem. És nem tiltakozott. Betettem az etetőbe. Az ártatlan gyermek nagy szemekkel felnézett rám, és teli szájjal röhögni kezdett. Nem mosolygott, hanem röhögött, pontosabban: kiröhögött.

A tanulság: Mici értsünkre adta, hogy ki az úr a háznál, és miután kispapa megtört, és (sosem volt) atyai tekintélyét sutba dobva behódolt, Mici kegyet gyakorolt, és megmutatta, hogy alapvetően nincs ellenére a rendet szimbolizáló etetőszék. Csak éppen azt nem szereti, ha dirigálnak neki.

Valami azt súgja, nehéz húsz év elébe nézünk. Mi lesz, ha kamaszodni kezd?

Ahhoz, hogy lekössük a gyereket, először meg kell szerettetni vele minden játékot. Persze van, amit rögtön szeretnek a csöppségek - ilyen például a gyerek pörgetése és reptetése. Máshoz hozzá kell szoktatni.

Egy hete minden este a hátamra ültetem Micit, és lovacskázni tanítom. Eleinte nem nagyon értette a játék lényegét. Aztán rákapott: elkezd a hátamon ugrálni, és akkor gyorsan kell négykézláb rohannom. Különösen élvezi, amikor egy hosszú vágta után szó szerint lóg apuci, a paci nyelve. 

Egy probléma van csak: Mici most állandóan pacisat szeretne játszani. Én viszont nem vagyok ehhez megfelelő kondícióban. Öt perc négykézlábon való csúszkálás után leizzadok, sajog a tenyerem, a térdem lehorzsolva. Éjjel nem bírok aludni, mert a derekam hasogat: Mici tíz kilója sok már neki.

Most akkor lehet, hogy egy heti trenírozás után majd azon törhetem a fejem, hogyan szoktassam le Micit a nagy nehezen megszeretett lovacskázásról.

Pedig milyen jó ötletnek tűnt.

Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy Micit hozzászoktassuk a változatos étrendhez. Mindenképpen szerettük volna elkerülni, hogy válogatós, finnyás gyerek legyen belőle. Persze nem biztos, hogy ezt szoktatással befolyásolni lehet, de azért mi megtettünk minden tőlünk telhetőt. Azt hallottuk ugyanis, hogy ha a baba nem kíván valamit, akkor nem kell erőltetni, de azért mindent sokszor meg kell vele ízleltetni, és akkor majd megszereti. Nem baj, ha eleinte az első falat után elfancsalodik, nem szabad feladni.

Az elmélet, úgy tűnik, a gyakorlatban is működik. Eleinte nem ette meg a sárgarépát, ezért két naponta kínálgattuk, addig, amíg hozzá nem szokott. Ugyanez történt a szilvával, a tökkel és a cukkínivel. Ha csak azt adtuk volna neki, amit elsőre szeret, akkor ezeket ma valószínűleg még mindig elutasítaná.

Néha már az volt az érzésem, hogy túllőttünk a célon. Mici párolt cukkíniből egészen döbbenetes mennyiségeket képes megenni. El nem tudom képzelni, mit szeret ezen a teljesen ízetlen, meglehetősen gyanús állagú zöldségben. Imádja továbbá a zabkását, bolondul az ízetlen szilváért, a tökfőzeléket csak úgy tömi magába.

Tegnap aztán meggyőződhettem róla, hogy Mici ízlésével minden rendben van. Fürdetés előtt túri rudit nassoltam. Amint Mici meglátta, eldobta a kedvenc babáját, és rohant hozzám. Futás közben a csoki felé mutogatott, és visított. Nyilvánvaló volt, hogy mit szeretne. A túró rudival úgy fél perc alatt végzett. Még le sem nyelte az utolsó falatot, de már követelte a repetát. Amikor megmutattam neki, hogy nincs több rudi a papírban, széttárta a karját, előbb az üres papírra, majd a szájára bökött, és közben éles hangon kiabált. Annyira vicces volt, hogy nem lehetett ellenállni neki: adtam neki még egy csokit.

Szóval nincs gond a gyerekkel. Szereti a cukkínit, de azért nem torzult el teljesen az ízlése.

Azt eddig is tudtuk, hogy az óvodába nagyon nehéz bekerülni. Azokat a gyerekeket, akiknek kistestvérével otthon marad a szülő, a túljelentkezés miatt szinte biztosan nem veszik fel. Van, ahol már májusban is hosszú a várólista. Sok ismerősünk ezért arra kényszerül, hogy a város másik végére vigye nap mint nap a gyereket, és akad, aki kénytelen havi ötvenezreket fizetni a magánoviért.

Azt viszont álmunkban sem gondoltuk, hogy már a bölcsődébe sem lehet csak úgy bejutni. Mara egyik barátnője mesélte, hogy a másfél éves kislányát szerette volna beíratni az egyik bel-budai bölcsibe. Amikor érdeklődött, hogy van-e rá mód, az igazgatónő csak legyintett: 2009-ig nincs szabad helyük. Az előrelátó szülők a még meg sem született gyereknek előre lefoglalták a bölcsit!

Micit ugyan nem akarjuk bölcsibe adni, de azért aggasztó és egyúttal felháborító a dolog. Sok anyuka nem engedheti meg magának, hogy otthon maradjon a kicsivel, és biztosan akad olyan is, aki megengedhetné, de nem akarja feláldozni a karrierjét. Ha nincs bölcsőde, akkor a kevésbé tehetős szülők mit tehetnek? Mivel nem tudnak drága bébicsőszt fogadni, kénytelen a mama vagy a papa otthon maradni.

Lehet, hogy ideje lenne gyorsan elmenni a környékbeli jobb iskolákba, és Micit már most beíratni a 2013. szeptemberben induló első osztályba?

Tudtuk, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül eljön az első olyan esés, amelynek eredményeképpen vér fog folyni.

Micit tegnap fürdetés után jó szokásához híven a szobájában rohangált önfeledten, miközben Mara próbált rendet tenni. (Ahogy félig viccesen mondani szoktam, a gyerekszobában akkora a kupleráj, hogy vasvillával kell porszívózni.)

Mici addig idétlenkedett, amíg sikerült elcsúsznia. Nem esett volna nagyot, de szerencsétlenül dőlt el, és arccal nekiesett a szekrénynek. Elharapta az alsó ajkát, az állát pedig lehorzsolta kicsit.

Nem voltam otthon, Mara telefonon hívott, hogy Mici elesett és kicsit vérzik a szája. Nagyon megijedtem, de aztán fél óra múlva hazaérve láttam, hogy nincs nagy baj. Mici már nem sírt, a horzsolás nem komoly, és bár az ajkai be voltak dagadva, jókedvűen játszott a Maci és a Bocibú névre elkeresztelt játékmedvével és tehénnel: ahogy tőlünk látta, lefekvés előtt orrszívóval tisztította az orrukat, hogy jól aludjanak.

Amint észrevett, futott is felém, mintha mi sem történt volna. Úgy látszik, nem sokat tanult a fél órával korábbi koppanásból.

Szóval túl vagyunk a tűz-, illetve vérkeresztségen. Ennél nagyobb baja sose legyen a gyereknek.