Tavaly a fővárosi közgyűlés ötpárti egyetértéssel (!) megszavazta a kismamabérlet határozati javaslatát. Az [origo] beszámolt róla, hogy a tervek szerint a tanuló- és nyugdíjasbérlet áráért lehetne kismamabérletet (és, gondolom, kispapabérletet) venni. A BKV idei tarifatábla-tervezetébe is bekerült a javaslat, de hogy pontosan mikortól lehet kismambérletet venni, még nem tudni.

Jó hír, ehhez nem fér kétség. Először Finnország jutott eszembe, ahol nagyon sok kismama jár tömegközlekedéssel. Igaz, ott, ha jól tudom, teljesen ingyenes a közlekedés babakocsis anyukáknak, aminek következtében gyakran még a hatéves kisgyerekeket is kocsiban tolják.

Jobban belegondolva azonban a kismamabérlet ügyébe, van egy nagy szépséghibája a dolognak. Már többször morogtam a budapesti közlekedés miatt. Kisbabával elsősorban az okoz nehézséget, hogy a babakocsival a villamosok és buszok többségére csak iszonyatos küszködéssel lehet felszállni. A metró szóba sem jön: az aluljárókba még csak-csak le lehet vinni a babakocsit, de a mozgólépcsőn már nem mernék egyensúlyozni vele. Szóval belvárosi lakóként hiába járhatnánk tömegközlekedéssel gyakorlatilag bárhova, kénytelenek vagyunk autóba ülni, és akaratunk ellenére növelni a forgalmat, és szennyezni a levegőt.

Sajnos ezen a kedvezményes árú kismamabérlet sem változtat. Hiába olcsóbb a tömegközlekedés, ha nem tudunk felszállni babakocsival a villamosra, és nem merünk a mozgólépcsőn egyensúlyozni gyerekkel a kézben.

A kismamabérlet nem akadálytalanít. De azért jó jelnek tekintem a dolgot: talán lassan egyre többen tartják majd fontosnak a tömegközlekedést, és azt is, hogy azok (többek között a kisgyerekes szülők) is tudják használni, akik nem bírnak felkapaszkodni a hosszú, meredek lépcsősoron, és nem tudnak felmászni a magas padlós járatokra.

Mici egyre kommunikatívabb, bár beszélni még nem tud. Ha egyszer nekikezd a magyarázásnak, egy óráig nem hagyja abba a halandzsázást. Ha éhes, a szájára mutogat.
Kézjelekkel lényegében bármit a tudomásunkra tud hozni.

Néha, ha valamit nagyon szeretne, és ellenállásba ütközik, bepipul, és visítani kezd. Mi már hozzá vagyunk szokva a műsorhoz, csak mosolygunk, ha rákezdi, és Mici, látva hogy nem célravezető az üvöltés, gyorsan ráun.

Igen ám, de idegenek előbb mégsem hagyhatjuk visítani. Még azt hinnék, hogy szívtelen szülők vagyunk.

A múltkor kisgyerekes rokonok jártak nálunk. Két óra leforgása alatt Mici kétszer tört ki visításban. Hogy jó benyomást tegyünk a rokonokra, elveinket feladva engedtünk Mici követelődzésének. Amint megkapta, amit akart, Mici abbahagyta a lármázást.

Másnap, amikor az egyik meghívott kispapa megköszönte a vendéglátást, mintegy mellesleg megjegyezte, hogy a tizenöt hónapos Mici nagy hatással volt az ő kétéves kisfiukra. A gyerek, látva, hogy a visítozás milyen hatásos, rögtön eltanulta Mici módszerét. És a szülők legnagyobb bánatára azóta mindig ezt a fegyvert veszi elő, ha valamit szeretne elérni.

És mi még büszkék voltunk magunkra, hogy némi kompromisszum árán ugyan, de sikerült a tökéletes szülő benyomását kelteni.

A gyerekek vonzódnak a kis kuckókhoz. Korábban írtam, hogy Mici beköltözött a kockás fülű nyúl lakosztályára, a nappaliban található régi utazóládába, és még enni is alig akaródzott elhagynia a nyuszilakot.

Pár napja rájött, hogy a szekrény még az utazóládánál is lakályosabb. Még nem vettünk gyerekbútort, Mici ruháit egy régi szekrényben tartjuk. Az akasztós részt szemelte ki. A fürdetés utáni és elalvás előtti perceket mostanában itt tölti. Beviszi a kedvenc játékait, és a szekrény aljába kuporodva babázik vagy olvasgat.

Ilyenkor mindig Rejtő Jenő egyik híres alakja jut róla eszembe. Vanek úr tériszonyban szenvedett, és nem bírta a sok tágas, előkelő szobát, így inkább a hotel fejedelmi lakosztályának gardróbszekrényében húzta meg magát.

Szilveszter előtt azon morfondíroztam, hogy vajon mikortól érdemes mesemondással próbálkozni. Merthogy Micit egyelőre nem nagyon kötik le a történetek. A rajzfilmeket végignézi, egyedül is sokat játszik, de a mesék nem nagyon érdeklik.

Sok levelet kaptam, és arra a következtetésre jutottam, hogy teljesen változó, hogy a gyerekeket mikor kezdik érdekelni a mesék. Volt olyan kismama, akinek már a 14 hónapos babája is figyelt,  és akadt, akinek a két és fél éves csemetéjét sem kötötték még le a történetek.

Egy másik anyuka azt mesélte, hogy érdemes lehet a diavetítéssel próbálkozni. Jaj, hogy milyen ostoba is vagyok, hogy még ez sem jutott eszembe. Hiszen én is imádtam gyerekkoromban a diázást. Ha a története egyelőre nem is, de a képek biztosan lekötik majd Mici figyelmét.

Többen javasolták azt is, hogy ne igazi mesékkel próbálkozzunk, mert azok túl bonyolultak egy másfél éves csöppségnek. Inkább találjunk ki mi nagyon egyszerű történeteket, és ha lehet, szőjünk bele valamit, ami nap közben velünk történt.

Ez aztán a nekem való feladat! Kitaláltam például egy mesét a kutyusról, akinek annyira nagy volt a nyelve, hogy állandóan kilógott a szájából, és így télen állandóan fázott. (Az ötletet Mici egyik bábja adta: a kutyus, akinek tényleg túl hosszú a nyelve.) A szegény, fázós nyelvű kutyus a többi plüssállattól kért tanácsot. A maci azt ajánlotta, hogy húzzon kesztyűt a nyelvére - de sajnos sehol nem lehetett passzentos kesztyűt kapni. A bagoly szerint a cicát kellene megkérni, hogy vigye el a kutyus nyelvét - a cica viszont szóba sem állt a kutyussal. A kockásfül nyúl szerint a kutyusnak sok répát kellene rágnia, mert akkor biztosan összemenne a nyelve.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Micit lekötötte a mesém. Én mindenesetre nagyon belemelegedtem, reggelig folytattam volna. De sajnos Mara leintett, mert jött az altatás ideje. Meg aztán, tette hozzá később, nem lenne jó, ha Mici ilyen meséken edződne. Mit szólnának majd az óvodában, ha ilyen bugyuta történeteket kezdene mesélni a többi gyerkőcnek? A végén még nevelési tanácsadóhoz küldenék a papa idióta meséi miatt.

A karácsonyfa már egy hete csupaszon és kopaszon, afféle memento moriként szomorkodott a nappaliban. A díszeket leszedtük, a tűlevelek leestek maguktól. Levittem volna már rég, de lebetegedtünk, aztán meg napokig próbáltuk utolérni magunkat, és valahogy a fára sosem jutott idő. Micit igyekeztünk távol tartani a nappalitól, hogy ne lássa, miféle csúfsággá lett az angyalka meglepetése.

Tegnap Mara ultimátumot adott. "Vagy én, vagy a fa" - mondta ebéd után. "Természeten te, drágám" - vágtam haptákba magam, aztán látva, hogy Mara értetlenkedve felhúzza a szemöldökét, gyorsan hozzátettem: "Mármint úgy értem, még ma kidobom a fát."

Miután összekötöttük, gyakorlatilag minden levél lehullott róla. Két nagy zacskónyi tűlevelet söpörtünk fel utána. Miközben Mici aludt, visszaállítottuk a karácsony előtti állapotokat a nappaliban.

Szunyókálás után Micit átvittük a nappaliba. Kicsit értetlenkedett, felhúzott kézzel böködött a megüresedett sarokra. Aztán az asztalon felhalmozott szaloncukrok elvonták a figyelmét a hiányzó fáról. A második karamellás cukorka elfogyasztása után pedig már egyáltalán nem hiányolta az ünnepi hangulatot. Így múlik el a karácsony dicsősége.