Eljött az ideje, hogy Mici szobáját berendezzük. Mostanáig nagy és régi, komor szekrényekben tartottuk a  ruháit, a játékait pedig dobozokban (már amikor nem voltak éppen szétszórva a lakásban). Mici lassan másfél éves lesz, mindenképpen szüksége van egy kisasztalra és székre, ahol rajzolhat, festhet és gyurmázhat. Egyre több a könyve, ezért könyvespolcra is szüksége van.

Szóval bútorvásárlás közepén, pontosabban csak az elején vagyunk. Az elmúlt két hétben Mara minden szabad percében az internetet bújta, és próbálta kideríteni, hol lehet szép, praktikus gyerekbútort kapni megfizethető áron, aztán hosszú órákat töltöttünk az első körben kiválasztott áruházakban.

Az eredmény lesújtó. Hogy rövid legyek, szép és praktikus bútor még akad (nem sok, de akad), viszont ezeket elképesztő áron mérik. Két gyerekszekrény, egy komód és pár könyves- és rakodópolc egy elegánsabb kiszerelésben akár félmillió forintba kerül. El nem tudom képzelni, ki engedheti meg magának, hogy ilyen bútorokat vegyen a gyerekének. Ennyiért felújított biedermeier hálószoba-garnitúrát kapni!

Két elvesztegetett hétvége után nem sokra jutottunk tehát. Most már azon morfondírozunk, hogy olyan bútort keresünk, amit még kamaszkorában is használhat.

Mondanom sem kell, a bútor stílusát illetően sem tudtunk megegyezni. Mara szerint a színes gyerekbútorok aranyosak - szerintem idétlenek. Nekem nincs kifogásom a bútorlap ellen - Mara viszont inkább fenyőbútort szeretne. Miután beláttam, hogy a megegyezés reménytelen, feladtam a dolgot, és a stílus megválasztását Marára bíztam. Végülis a komód színe nem olyan fontos, mint a családi béke.

Cserébe azt kértem, hogy többet egyetlen bútorboltba se kelljen mennem, ha már úgysem én döntök.

Újabban a kockásfülű nyúl mellett, a változatosság kedvéért kisvakond-rajzfilmet vetítünk Micinek. Na meg persze Mackó papának, aki második gyerekkorát éli. Ez van, minek tagadjam, magam is rászoktam a rajzfilmnézésére. Őszintén szólva a kisvakond-epizódok többségét bugyutának, kisebb részét pedig kifejezetten ostobának tartom, de Mici szereti, és ez a lényeg.

Tegnap azt vettük észre, hogy ebéd közben Mici nyámmog. Vacsora közben is megismételte a produkciót. Nem értettem, hogy honnét a csodából vette ezt a nyámmogást, tőlünk biztosan nem.

Aztán a vacsora utáni mesenézés közben rájöttem. A kisvakondtól tanulta! A rajzfilmen ugyanis a génkezelt uborkára emlékeztető vakond ugyanis mindig nyámmogva eszik.

Lehet, hogy Mici hamarosan egy elfojtott "ahoj"-jal búcsúzik majd tőlem reggel, amikor munkába indulok?

Kicsit össze kell szednem magam, mert nem vet rám jó fényt, hogy Mici nem a papáját, hanem a kisvakondot tekinti mintaképnek. Igaz, én csendben eszem, ami sokkal unalmasabb, mint a nyámmogás.

Pár hónapja, amikor Mici elkezdett kúszni-mászni, majd pedig járni, többször írtam, hogy megpróbálunk erőt venni magunkon, és bagatellizálni az eséseket és egyéb kisebb, minden félórában megeső balesetet. Abban reménykedtünk, hogy ha mi nem pánikolunk, akkor talán Mici sem kezd majd minden apróság miatt bömbölni.

A recept bevált. Mici tényleg nagyon kemény kiscsaj lett. Csak akkor kezd sírni, ha tényleg nagyon megüti magát, a kisebb esésekre rá sem hederít. Néha előfordul, hogy egy-egy koppanás után aggódva összenézünk, de Mici szó nélkül feláll, és megy tovább, esetleg a fejét dörgöli kicsit. Az is előfordult, hogy valamelyikünkkel összefejelt, és neki egyáltalán nem fájt, nekünk viszont igen.

A hétvégén Mici egy fél napot az unokatestvéreivel töltött. Nagyon büszkék voltunk magunkra, amikor a nálunk tapasztaltabb szülők gratuláltak, hogy Micit ilyen jól megtanítottuk rá, hogy nem kell minden apróság miatt sírni. "Vasból van ez a gyerek" - mondta elismerőleg Mici nagynénje.

Mici teljesen belehabarodott a kockás fülű nyúlba. Reggel az első dolga, hogy megkeresse az ágyban a plüssállatot. Ha valamit nem hajlandó megcsinálni, akkor elég a kockásfülű nyúlra hivatkozni, és csodák csodája, Mici máris olyan lesz mint a kezes bárány. A hajmosásnál például azt szoktam neki mondani, hogy hiszen a nyuszinak is meg kell mosni a haját, sőt a fülét is, és Mici rögvest belenyugszik a sorsába.

Az egyik este fürdetés előtt az éppen levett harisnyáját viccből a fejemre húztam. "Én vagyok a csíkos fülű nyúl" - idétlenkedtem. Mici egy visítás kíséretében azonnal követelte, hogy húzzam az ő fejére a harisnyát.

Azóta nem hajlandó levenni a fejéről a csíkos harisnyáját. Már fürdés közben sem.

A szomszédok, akik látják Micit az új jelmezében a konyhaablakban, valószínűleg azt hiszik, hogy szegény gyerek szülei teljesen meghibbantak. Minket mindez csöppet sem zavar. De azért remélem, hogy az általános iskola előtt leszokik majd róla, hogy csíkos harisnyával a fején rohangáljon.

Elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk a diavetítéssel. "Ha a történetek egyelőre nem is, de a képek biztosan lekötik majd Mici figyelmét" - írtam a múlt héten. Ma kiderült, hogy túlzottan optimista voltam.

Mara szülei két napi kemény kutatással és a pince teljes felforgatásával előásták az ősrégi diavetítőt és egy nagy doboznyi filmet. A korombeliek ismerik a világoskék pléh csodát: nyilván ezt az egy változatot lehetett kapni, mert minden ismerősünknél ilyen volt. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, amikor viszontláttam. Otromba egy jószág, de a legnagyobb baja az, hogy felforrósodik. Nem hiszem, hogy lenne olyan 25-35 év közötti felnőtt, akit gyerekkorában egyszer legalább ne égetett volna meg ilyen diavetítő.

Nagy lelkesedéssel besötétítettük Mici szobáját. Egy elég bugyuta filmet sikerült befűznünk, de pár perc után kiderült, hogy nincs nagy jelentősége a dolognak.

Micit ugyanis csöppet sem érdekelte a diafilm. Lényegében rá sem bagózott. Ellenben a diavetítőt nagyon izgalmasnak találta. Úgy kellett lefognunk, hogy ne essen neki két kézzel.

Néhány perc után beláttuk, reménytelen minden erőfeszítésünk. Egyelőre, legalábbis. De nem ússza meg a gyerek: jövő szombaton újra próbálkozunk. Ha belegörbül is megszerettetjük Micivel a diázást!