Sokat morfondíroztam rajta már Mici megszületése előtt is, hogy vajon a lányok természetesen vonzódnak-e a rózsaszínű tárgyakhoz és a babákhoz, a fiúk pedig az autókhoz. A józan (?) eszem azt súgta, hogy mindez pusztán nevelés kérdése. De aztán kicsit utánaolvastam, és kiderült, hogy vannak olyan komolynak tűnő tudományos elméletek, amelyek szerint nem csak a nevelésen múlik a dolog.

A gyerekjátékok többsége unisex. De kisautót, mozdonyt és hasonlókat nem vettünk soha Micinek. Babákat viszont annál többet kapott, és szeret is velük játszani. Az első autóját pár hónapja ajándékozta neki az egyik barátunk, de alig játszik vele. Ez rendben is lenne, hiszen nem tanítottuk meg neki, hogyan kell a kisautóval szórakozni.

A múltkor vettem Micinek egy nagy, hátra csatolható rózsaszín pillangószárnyat és hozzávaló hajráfot. Elég volt egyszer feladni őket, és Mici máris beléjük szeretett. Azóta napjában többször is kéri, hogy adjuk rá a szárnyat és a fejdíszt. Miután kicsinosítjuk, már rohan is a tükör elé, hogy gyönyörködjön magában.

A teljesen tudománytalan véleményem most inkább az, hogy mégiscsak lehet valami az elméletekben, amelyek szerint a lányok és fiúk természetüknél fogva más érdeklődésűek és ízlésűek.

Mara egyik nap belelapozott egy nem túl friss kismama-újságba, aminek a címlapján Görög Zita és kisfia látható. A címlapsztoriban a modellel arról mesél, hogy milyen kismamának lenni. Az interjú az interneten is olvasható. Szó szerint idézem.

"Használt dolgokat nem fogadtunk el, ugyanis nem tartom jó dolognak. Hiszek az energia megmaradásában. Hiszek abban, hogy minden, ami mással érintkezett, átvette annak rezgéseit. Kisfiamra mindig új ruhát adok, hogy ő töltse meg azokat a saját tiszta energiáival. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy használt ruhát adtam rá. Egész nap sírt."

Én is hiszek az energia megmaradásában. Pontosabban az energiamegmaradás törvényben: "az energia nem vész el, csak átalakul" - ha jól emlékszem, így tanultuk fizikaórán. De az a gyanúm, G. Z. valami másra gondolt.

Ami azt illeti, mi gyakran adunk Micire használt ruhát. Ismerősöktől kapott és használtruha-boltban vásároltat is. Nem vettem észre, hogy ezek "bárkinek a rezgéseit" átvették volna. Ami azt illeti, ezek a ruhák egyáltalán nem rezegtek. Azt sem hiszem, hogy Mici "saját tiszta energiáival" tölti meg a ruhákat. Leginkább kakaóval, bébipapival és hasonlókkal tölt meg, pontosabban koszol össze mindent, a ruháit is. És nem sír, ha nem új ruhát adunk rá. Szerintem nem Miciben van a hiba.

Amikor két éve bejelentettem a barátaimnak, hogy Mara terhes, a gratulációt mindenféle vicces jótanácsok követték. Egyebek között arra hívták fel az akkor már gyakorló kispapa ismerőseim a figyelmemet, hogy a kismamák tudatállapota gyakran furcsa változáson megy át.

Mániák és egyéb kóros tünetek jelennek meg. Én csak legyintettem, és afféle áltudományos városi legendának, idétlen macsó dumának gondoltam a dolgot. Ahogy arra számítottam, Mara nem is vesztette el a józan eszét a születés előtt és után sem, mint ahogy az általam ismert kismamák többsége sem.

De most, a fenti idézetet olvasgatva kicsit elbizonytalanodtam. Lehet, hogy egynémely szülőnek tényleg agyára megy a gyerekvállalás?

Közel másfél évbe telt, de végre rájöttünk, hogyan érhetjük el, hogy Mici végigaludja az éjszakát.

Mici nem különösebben rossz alvó, de éjjelente mindig felébred egyszer-kétszer, és ilyenkor csak egy kis anyatejjel lehet visszaaltatni. Vannak olyan ismerőseink, akiknek a babája már pár hónapos kora óta végigalussza az éjszakát. Leteszik este nyolckor, és reggel nyolcig húzza a lóbőrt. Irigykedve gondolunk rájuk. Igaz, olyan kisgyerekről is hallottunk, aki még három éves korában is gyakran felébred. Őket nem irigyeljük.

Már kezdtünk beletörődni, hogy Mici soha nem fogja végigaludni az éjszakát, amikor Mara forradalmi felfedezést tett. Rájött, hogy ha lefekvés előtt jól teletömjük Micit, akkor egyáltalán nem kel fel éjjel.

Hatkor szoktunk vacsorázni, fél nyolckor fürdetés, aztán altatás. Egy időben Mici fürdés közben volt csak hajlandó vacsorázni, de akkor sem valami sokat. Aztán leszokott erről, és most rendesen, a konyában eszik hatkor. De ha valami finomsággal kínáljuk, miközben pacsál, akkor másodszor is megvacsorázik. Leginkább gyümölcsös zabkásával kényeztetjük, annak nem tud ellenállni.

Nem akarom elkiabálni, de Mici egy hete nem kel fel éjjelente. Nincs rá más magyarázat, csak a dupla vacsora.

Lehet, hogy eddig éheztettük szegény gyereket?

Mici mostanában új szórakozást eszelt ki. A nappaliban ülünk, szépen játszik (a CD-lemezeken ugrál), mi csendben nézzünk. Miután a sokadik lemeztokot törte össze, ráun a dologra, és elkezd körbe-körbe futkározni, vagy forogni. Addig folytatja, amíg el nem szédül. Szerencsére a vastag szőnyeg felfogja az esést. Aztán vigyorogva megpróbál feltápászkodni, de persze nem sikerül. Percekig még ülni is csak imbolyogva tud.

Imádja azt is, ha megfogjuk a kezét, és körbe-körbe pörgünk vele. Ettől is jól elszédül, a végeredmény ugyanaz, mint fent, azzal a különbséggel, hogy még csak rohangálnia sem kell.

Úgy látszik, már a kisgyerekek is szeretnek elbódulni kicsit.

Hosszas morfondírozás után úgy határoztunk, hogy jövőre bölcsődébe adjuk Micit. Augusztus végén lesz két éves, szeptembertől mehetne. Így Marának több ideje lenne, de a legfontosabb az, hogy Mici kortárs csoportban lehet, legalább délelőttönként. Már most is nagyon élvezi, ha társaságba megyünk, vagy vendégeket fogadunk. Sokszor az volt a határozott benyomásom, hogy már un minket. Szóval jót tenne neki is, ha naponta pár órát a saját korabeli gyerekekkel idétlenkedne.

Azt hittük, a dolog nehezén túl vagyunk, ha sikerül végre elhatároznunk magunkat. Ismét nagyot tévedtünk.

Felhívtam a kerületi bölcsiket. Kiderült, hogy bár májusig lehet jelentkezni, bejutni már egyikbe sincs esélyünk. Volt, ahol azt mondták, hogy ha gyorsan jelentkezünk, akkor még talán a 2009 szeptemberében induló csoportba beférünk. Csak hát Micinek akkor már óvodába kell mennie.

Két nap telefonálgatás után legalább azt sikerült elérnem, hogy két bölcsibe behívtak minket, hogy körülnézzünk. Jó jel, bár fogalmam sincs, hogy ez azt jelenti-e, hogy mégiscsak lesz hely Mici számára.

Alighogy végre kikerültem az iskolapadból, kezdődik újra az egész. Iskolakeresés, felvételi, stb. És most ráadásul a mi vállunkon van a felelősség is.