Mici eddig nem beszélt - minek is beszélt volna, ha szavak nélkül is kommunikálhatott? Néha tisztára olyan volt, mint egy hadvezér. Csak nyökögött valamit, és mutogatott. Mi már fél karjelzésekből is megértjük őt. (Több szülőtől is hallottam, hogy a gyerekek gyakran a bölcsiben kezdenek el beszélni, mert ott csak akkor értik meg őket, ha elmondják, amit akarnak.)

Kicsit irigykedtem is, amikor azt hallottam, hogy másfél éves gyerekek már egy csomó szót használnak. Kispapai önérzetemet bántotta, hogy az én lányom még nem akart beszélni, és kizárólag a "mámmá", a "nyem" és a "pápá" kifejezéseket variálja.

De vége a kisebbségi komplexusnak. A héten Mici megszólalt. Fürdés után a kezében tartott almára nézett, és azt mondta: "alma". Kristálytisztán, közép-magyarországi akcentussal.

Másnap a pelenkájára bökött, és a "kaka" szó hagyta el tejfogainak kerítését. Egy nappal később a "cicccca" következett , ma pedig az "autó" (ez utóbbi inkább "aaató" volt, de elfogadtuk).

Napi egy szó. Ez, azt hiszem, rendben is van. Két éves korára így 200 kifejezéses szótára lesz. Azzal már elboldogul majd a bölcsiben.

Amikor én gyerek voltam, emlékeim szerint egy Sokol rádió volt a legkomolyabb technikai eszköz a lakásban. Volt rajta talán három gomb, de még azokat sem nagyon tekergethettem: nagy kincs volt akkoriban egy rádió, a szüleim nem merték a kezembe adni a fél éves spórolás gyümölcsét.  Telefonunk (analóg, ujjat megnyomorító tárcsázóval) csak a nyolcvanas évek elejére lett (röpke tíz évnyi várakozás után), tévénk valamivel előbb.

A mai gyerekek viszont mindenféle kütyük között nőnek fel. Nem csoda hát, ha még ki sem látszanak a földből, de már magabiztosan kezelik a bonyolult készülékeket. Mici már rég be tudja kapcsolni a számítógépet, a rádiót és a tévét. A múlt héten pedig kivett egy DVD-t a fiókból, betette a lejátszóba, és felmászott a kanapéra, ahonnét mesét szokott nézni. A tévét ugyan nem tudta a megfelelő csatornára kapcsolni, de azért így is szép teljesítmény egy másfél éves gyerektől, aki napi legfeljebb fél óráig nézhet neki szóló rajzfilmet.

Titokban már azt várom, hogy megtanulja meg a számítógépet kezelni. Nagyon jó lenne valaki a háznál, aki tudja, hogyan kell telepíteni a vírusirtót, és hasonló alapszintű felhasználói feladatokat elvégezni, amiket a technikai analfabéta harmincas szülők már nem tudnak önerőből megcsinálni.

Vasárnap ebéd után csatlakoztam Micihez. Nincs idillikusabb annál, mint amikor egy kispapa a kislányával szunyókál délután.

Csak egy dologgal nem számoltam: a horkolással. Nem, nem én horkolok, hanem Mici. Már két hete náthás, és alvás közben eldugul az orra. Fél órányi reménytelen próbálkozás és forgolódás után feladtam, és átmentem a nappaliba sziesztázni.

"Olyan hangosan horkol, hogy nem lehet tőle elaludni" - magyaráztam a csodálkozó Marának, és fejemre húztam a takarót. De a takaró alatt is hallottam Mara kuncogását.

Micivel egyre nehezebben bírunk a négy fal között. Két hete nagyon megörültünk, úgy tűnt, itt a tavasz. Azt reméltük, hogy most végre minden nap ki tudunk menni a játszótérre. Muszáj Micinek egy kicsit rohangálnia, mert különben túl sok energiája marad, és teljesen megbolondul. Ha három napig nem visszük ki, akkor kezelhetetlenné válik. Márpedig az esős időben most nem tudjuk kint legeltetni.

A heti nagybevásárlás közben kiszúrtunk egy három részes gyerek indiánsátrat. Marával összenéztünk: ez az, pont erre van Micinek szüksége!

Este felállítottam a két sátorból, és a sátrakat összekötő csőből álló tábort. Mici eleinte gyanakvóan nézte az új szerzeményt. A sátrakba benézett, de az alagútba nem akaródzott bemásznia. Muszáj volt nekem átkúsznom rajta először. Hiába, a törzsfőnöknek kell mindig a legbátrabbnak lennie. Nem volt könnyű feladat, ezeket a járatokat nem az én hasamra méretezték. Félúton kicsit aggódni kezdtem, hogy beszorulok, és oda az indiánbecsületem.

Beleizzadtam a mászásba, de megérte. Ahogy reméltem, Mici jött utánam. Gyorsan ráérzett az indiánozás ízére. Két napja ki sem akar jönni a sátorból. Jól nézünk majd ki, ha aztán majd a jó időben is inkább játszik majd itthon indiánost a játszóterezés helyett. Mondjuk lassan már tényleg nem is kell elmenni itthonról, mert a lakásunk játszótérré kezd alakulni. A nappalit a sátor foglalja el, Mici szobájában térdig gázolunk a játékokban, a két hálószoba közötti ajtón hinta lóg, a fürdőkádból már ki sem vesszük Mici kacsáit és egyéb, a fürdetéshez elengedhetetlenül szükséges kellékeket. Már csak egy homokozó és egy libikóka hiányzik.

Mici hihetetlen gyorsasággal fejlődik. A múlt héten írtam, hogy ugyan még nem beszél, nem szobatiszta, a tejfogai fele bújt csak ki, de manipulálni már kitűnően tud. Mivel a hisztinek nem engedünk, előadja a hattyú szívszorító halálát, ha valamit el akar érni.

Az elmúlt napokban bővítette a manipulálási fegyvertárát. Most már nem csak simán manipulál, de kijátszik minket egymás ellen.

Etetéskor Marához húzódik, aki megengedi, hogy mindent kézzel egyen. Mesenézésben viszont én vagyok a leggyengébb láncszem: Mici esténként engem visz be kézen fogva a nappaliba a tévé elé. Nagyon okos kislány: tudja, hogy ha Mara már egyszer azt mondja, hogy nem nézhet mesét, akkor én sem engedhetek (egymásnak nem mondunk ellent, hiszen így Mici végképp ki tudna egymás ellen játszani minket). Inkább mindjárt hozzám jön, én pedig nem tudok tévénézésben a sarkamra állni.

A csúcsprodukció a fogmosás. Fürdetés után Mara szokta lesikálni Mici fogacskáit. Mici ezt nem nagyon szereti, pontosabban nagyon nem szereti. Ha meglátja Marát fogkefével a kezében, menekülni kezd.

Újabban rájött, hogy sokkal jobban jár, ha menekülés helyett a papához fut, és átöleli, és félve nézi Marát. Nincs mese, ha Mici oltalmat keres nálam (persze tudom, színház az egész), akkor nem adhatom ki Marának, a zord fogmosás-felelősnek.

Patthelyzet alakult ki. Napok óta nem mossuk a fogát. Inkább egy kis fogkő, mint hogy Micinek csalódnia kelljen papában.