Mici utálja, ha koszos a keze. Elég ügyesen eszik már kanállal és villával, de például a reggeli kakaós csigát kézzel fogyasztja. Ilyenkor a keze  tiszta ragacs lesz, amit ki nem állhat, ezért rögtön leteszi, amit majszol, és előrenyújtja a kezeit tisztítás végett.

Miközben tisztogatjuk a praclijait, figyel, és utána is alaposan átvizsgálja a kezeit, nem végeztünk-e félmunkát. Amíg nem makulátlanok a mancsok, Mici nem folytatja az evést.

Amikor aztán nekiáll újra a kakaós csigának, egy-két falat után kezdődik az egész előlről. Nem csoda, ha a reggelizés így majdnem ebédig tart.

Mici nagyon rákapott a rajzfilmekre. Igyekszünk korlátozni a mesenézéssel töltött időt, de hiába próbálunk, nem tudunk igazán szigorúak lenni. Előfordul, hogy délelőtt is este is kiköveteli Mici a vetítést - alkalmanként pedig három epizódot is végignéz.

A legfájóbb az, hogy mindig ugyanazt a négy DVD-t nézi. Tudom, a gyerekek lassan értik csak meg az egyszerűbb történeteteket, ezért szükséges az ismétlés. A magyar népmeséket és a kockás fülű nyulat még csak-csak elviselem naponta, de a kisvakondtól a sikítófrász jön rám. A történet is bugyuta, a hangok is idétlenek. Őszintén szólva már a szignáltól szuicid hangulatba kerülök. Mici viszont imádja ezt a mesét, és ahhoz is ragaszkodik, hogy tévézés közben mellette üljünk a kanapén, és elmondjuk a látottakat. Többször próbáltam a rajzfilm közben kiosonni, de mindig lefülelt, és ellentmondás nem tűrő visítással visszaparancsolt a helyemre.

"Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy a gyerek ízlése más, mint a tiéd - mondta Mara, amikor elpanaszoltam neki sanyarú sorsomat. - Néhány év múlva popzenét vagy technót bömböltet majd, és lilára festi a haját. És azt is szépen csendben kell majd tűrnöd."

Nyilván rémes lesz, ha majd üvölteti a magnóját, de akkor már legalább azt nem várja el, hogy ott üljünk mellette. És a lila hajat sem lesz nehezebb elviselni, mint kisvakondot.

Mici egyre ügyesebb és bátrabb - és egyre több rajta a kék-zöld folt. Tegnap fürdetés közben a lábain hét sérülést számoltam, a keze két helyen sebes, az arcát pedig lehorzsolta. Most, hogy végre jó idő van, minden nap két órát tölt a játszótéren, ahol a sérülések jóformán elkerülhetetlenek. Rohangálás közben hasra esik a salakon, csúszdázás közben a kezét horzsolja le, a mászókán megcsúszva a térdét üti be. Micit kemény fából faragták, ritkán sír, de lassan egy háborús veteránhoz kezd hasonlítani.

"Tavaly tavasszal azt hittem, hogy idén már könnyebb lesz vele. Abban bíztam, hogy ha már tudunk kommunikálni, és megtanul járni, akkor nem kell rá állandóan figyelni" - panaszkodtam anyámnak, aki meglepődött, hogy a gyerek néhány nap alatt milyen sok sérülést gyűjtött össze.

Anyám nem sok jóval bíztatott. Azt mondja, a neheze még csak most jön. Állandóan a nyomában kell lenni, és azon kell izgulni, hogy vajon sikerül-e elkapni, ha leesik a mászókáról, eldől a csúszdában, kifordul a hintából vagy lebillen a libikókáról. És persze otthon sem lehetünk biztonságban: Mici már most is mindenre felmászik. A kanapé és székek még csak hagyján, azokról túl nagyot nem eshet. De már a radiátorokkal és az ablakpárkánnyal is szemez, ami meglehetősen aggasztó perspektívát vetít elénk. Lehet, hogy kénytelenek leszünk berácsozni az összes ablakot. Belegondolni sem merek, mi lesz, ha a gyerek biciklizni kezd, ne adj isten görkocsolyázni vagy gördeszkáni szeretne. Gyerekkoromban rémesen zavart, hogy a szüleim minden miatt aggodalmaskodtak. Anyám frászt kapott, ha jött a jó idő, és biciklizni indultam. Most már értem, miért.

"Ami azt illeti - mélázott anyám, miközben Mici büszkén mutogatta a bibiket - csak azon csodálkozom, hogy nagyjából épségben felnőttetek."

Nemrég írtam, hogy Mici hihetetlen magabiztonsággal kezeli a komoly technikai eszközöket. Egy hónapja, másfél évesen betette a kedvenc meséjét a DVD-be, és elindította a lejátszást - a tévét viszont nem tudta a megfelelő csatornára hangolni.

Az igazi kedvenc viszont a telefon. Félévesen lefekvés előtt, miközben Mara zuhanyozott, csak úgy tudtam megnyugtatni, hogy a kezébe adtam a mobilomat. Mostanában ha meglát egy felelőtlenül őrizetlenül hagyott készüléket, azonnal kézbe veszi, és nyomogatja. Az egyik nagymama a múltkor panaszkodott, hogy nem érti a mobilszámláját, egy csomót kellett fizetni "valami vappért, vagy mi a csudáért". Nyilván Mici felcsatlakozott a netre, miközben a gombokat püfölte. Kárpótlásul viszont az én telefonomat csöndesre állította - én egy éve nem tudtam rájönni, hogyan kell. Mara mobiljára viszont megharagudhatott, mert kidobta a vécébe (reméltük, hogy ha kiszárad, még használható lesz - tévedtünk). Ja, és természetesen a játéktelefonok egyáltalán nem érdeklik: kizárólag működő készüléket hajlandó kézbe venni.
Akkor a legaranyosabb, amikor a telefont a füléhez szorítva gajdol, és fel alá járkál a lakásban. Nagyon komikus, ahogy a telefonálást imitálja. Még a kezével is magyaráz közben, és gyakran bólogat. Tisztára olyan, mintha szándékosan parodizálna minket.

Csak azt nem értem, hogy miért nem dobták még piacra a belülről nyomógombokkal felszerelt gyerekágyat. Nem viccből mondom, tényleg nagy siker lenne. Biztos, hogy minden kisgyerek imádná, ha a kiságyán elérhető kapcsolók és egyéb kütyük lennének.  

Megérkezett a tavasz. Végre ellátogathattunk a Vadasparkba. Már régóta terveztük, hogy elvisszük Micit állatsimogatásra.

Minden úgy ment, ahogy  reméltük. Mici eleinte óvatos volt, de aztán összeszedte a bátorságát, és minden állatot megsimogatott. Annyira belejött, hogy akkor sem ijedt meg, amikor egy általam pónilónak gondolt állat a karja után kapott. A pónilónak nézett öszvér hajszál híján beleharapott, de én voltam a gyorsabb. Mici kacagott, nekem egy jeges izzadtságcsepp gördült le a hátamon.

A legjobban az őzek etetését élvezte. Az őzikék olyan barátságos külsejű teremtmények, hogy Mici tőlük egyáltalán nem tartott. Annyira belemelegedett a sárgarépa adagolásába, hogy uzsonnára nem akarta az útra becsomagolt szendvicseket megenni: csak az állatoknak vitt sárgarépát volt hajlandó rágcsálni.

Nem tudom, Mici mennyit tanult a vadasparki túra során. Én mindenesetre számos fontos tudományos megfigyeléssel és ismerettel lettem gazdagabb. Egyrészt megtanultam megkülönböztetni az öszvért a pónilótól, és azt is megtudtam, hogy az öszvér nem ugyanaz, mint a szamár. Aztán az is kiderült, hogy a varjú és a holló különböző állat. Megtapasztaltam, hogy a liba nagyot tud csípni (még szerencse, hogy nem az én, és nem a gyerek keze bánta). Végül de nem utolsó sorban megfigyeltem, hogy minden állat büdös. A madarak kevésbé, a kecskék és bivalyok már meglehetősen, a vaddisznók és farkasok borzalmasan. Még két-három állatkerti látogatás, és biológiából felfejlődök a második osztályos általános iskolások szintjére.