Mikor kezdenek kialakulni a fóbiák? És egyáltalán: öröklött dolog-e a tériszony, a klausztrofóbia, az araknofóbia. Fogalmam sincs.

Arról pedig végképp nem tudom, hogy Mici miért irtózik a lyukas ruháktól. Ha meglátja, hogy lyukas a zoknim, teljesen ledermed, és nyugtalanul mutogat a kilógó lábujjamra. Addig nem hagy békén, amíg le nem veszem a kilyukadt ruhadarabot.

Mara ma azt mesélte, hogy délelőtt észrevette, hogy Mici harisnyája lyukas. Megmutatta neki, mire Mici felült az ágy szélére, összekulcsolta a kezeit, és nem mozdult. Percekig így ült: teljesen lefagyott, aztán pityeregni kezdett. Mara gyorsan átöltözte, attól megnyugodott.

"Micinek lyukasruha-fóbiája van" - állapítottam fel a diagnózist vacsora közben, miután Mara elmesélte a délelőtti furcsa történetet.

Aztán kicsit utánanéztem a dolognak, és kiderült, hogy talán nem is járok túl messze a valóságtól. Találtam egy jó kis angol gyűjteményt a fóbiákról. Mindenki válogathat kedvére, biztosan talál magának valami jól hangzó fóbiát. A kedvenceim:

Arakhibutirofóbia: az attól való félelem, hogy a mogyorókrém a szájpadlásunkra ragad.
Alliumfóbia: a fokhagymától való beteges félem.
Barofóbia: félelem a gravitációtól.
Oktofóbia: félelem a 8-as számtól.
Fobofóbia: a fóbiáktól való félelem.

Ha a fokhagyma és a 8-as szám is félelmetes lehet, akkor nincs abban semmi különös, hogy Mici a lyukas zoknitól fél, ami nyilvánvalóan a kavofóbia tünete.

Mici a legtisztábban a "nem", az "én" és az "enyém" szavakat mondja. Nem csoda, hiszen ezeket használja a leggyakrabban. Elég vicces, hogy szinte minden kérdésre kapásból rávágja: "nem". Néha még a túró rudit is így utasítja vissza, persze látatlanban, aztán ha tényleg nem kapja meg, azonnal rémes hisztit csap.

Nagyon jól mulatok rajta, amikor látom, hogy a tagadással fejezi ki az önálló akaratát és hívja fel magára a figyelmet. Velünk persze könnyű dolga van, mi nem erőszakoskodunk vele. De a bölcsiben és az oviban lesz majd egy-két nehéz napja, ha hasonló gyerekekkel találkozik szembe, akik nem hajlandók behódolni neki. Nem lesz valami kellemes dolog rájönnie, hogy nem mindig az és úgy történik, ahogy ő szeretné.

Én már csak tudom: én is ilyen akaratos gyerek voltam, és nekem sem ment könnyen hozzászokni, hogy néha engedni kell.  Jó húsz évbe telt, amíg megtanultam, hogy nem körülöttem forog a világ.

Január óta zajlik a bölcsi-mizéria. A környékünkön lévő állami bölcsődékben nincs hely, a magánbölcsi nagyon drága. Beadtuk ugyan a jelentkezést két önkormányzati bölcsődébe, de tudtuk, kevés esély van rá, hogy bekerüljünk a hosszú várólistáról.

Azt azonban nem is sejtettük, hogy a helyzet még fokozódhat. Nemrég megírták az újságok, hogy "felvételi stop van az ország valamennyi bölcsődéjében, új gyerekeket sehol sem tudnak felvenni". Azokat a már felvetteket, akinek testvére születik, elküldik: a mama úgyis otthon van, kell a hely másnak, aki visszamenne dolgozni.

A számok lehangolók. Olyan kevés a hely, hogy 100 gyerekből csak 8 juthat be. Az ország 3200 településéből mindössze 190-ben van bölcsi, a kistelepüléseken a legrosszabb a helyzet (belegondolni sem merek, milyen lehet, ha még Budapestnél is gyalázatosabb).

A dolog azért szomorú, mert kétévesen már kellene a gyereknek a kortárs csoport társasága. Mivel a gyerek két éves kora után járó GYES nagyon kevés pénzt jelent, anyagilag is fontos lenne, hogy a mama - legalább részmunkaidőben - vissza tudjon menni dolgozni. De ha nincs bölcsőde, akkor erre sincs lehetőség.

Fogalmunk sincs, hogy mikor kell először levágni a gyerek haját. Mici haja elég gyér, és a frizurája sajátos: hátul göndörödik, és a leghosszabb tincs, szinte a háta közepéig lóg (persze csak ha vizes a haja).

Pár napja direkt figyelem a hasonló korú gyerekeket a játszótéren. A legtöbbjüknek már vágják a haját. Elég vicces hajkölteményeket látni. A legtöbb gyerek a hagyományos bilifrizurát viseli. Gondolom elsősorban azért, mert ezt lehet a leggyorsabban elkészíteni: a másfél éves kisdedek aligha hajlandók sokáig tűrni, hogy belőjék a sérójukat.

Fürdetés közben mindenesetre kísérletezni kezdtem. Azt hiszem, ha egyszer lenyírjuk, punkot csinálunk Miciből. Ez a frizura állt neki a legjobban.

Reggelente alig bírok kikelni az ágyból, rendszeresen kések a munkahelyemről. Ebéd után, ha nincsenek kollégák a láthatáron, a billentyűzetre hajtom a fejemet.

Pedig már mindennel próbálkoztam. Korábbanra állítottam be a vekkert, hogy a lassan már megszokottá vált félórás visszaalvás is beleférjen. A korábbi kelés viszont hosszabb visszaalvással jár. Ez a tavaszi fáradtság. A baj csak az, hogy nálam nyáron, ősszel és télen is jelentkezik.

Mara is kimerültnek tűnik, de talán jobban bírja nálam. Hiába, a nők erősebbek, mindig is tudtam.

Csak Micin nem látszik az általános levertség. Sőt, tegnap teljesen kihagyta a délutáni szunyókálást. Azt reméltem, így korábban fekszik majd le. Nem így lett: én már fürdetés közben majdnem elaludtam a kád szélén, Mici viszont majdnem kilencig kukorékolt.

Miközben a lefekvés előtti köröket futotta a szobájában, eszembe jutott, hogy anyámék mennyire megkönnyebbültek, amikor fociedzésekre kezdtem járni, ahol rendesen elfáradtam, és vacsora után rögtön elaléltam. Nem hallott valaki véletlenül másfél éves gyerekeknek indított babadzsúdóról, vagy valami hasonló edzésről, ahol Mici levezethetné a felesleges energiáit, miközben mi  alszunk kicsit?