Ajánlat
	Ne versenyezz a világgal Együtt és külön Játékok gépmadár-háton Tikkasztó hőség, pici baba Kókusz, szivacs, kerek, szögletes Hőmérséklet és hangulat Hasfájós babák Benő a feje lágya Változások a számok tükrében Véreset bukik Meglátogat a védőnő Gyermekkori halláscsökkenés Kancsalság Érzelmi igények kielégítése Anyatej, anya nélkül Nyúlajak, ajakhasadék Tejfog-jajok A sírás palettája Eldugult orrok, náthás babák Nem csak rózsaszín tündérmese Kincs, ami van A kismamák is kimozdulhatnak Együtt fürdés Szeretettel az önbizalomért Kiszáradás az első években Hozd össze a családot! Csípőszűrés újszülött korban Az első hetek zűrzavara Befelé forduló mellbimbó Nyákleszívás Első vendégeink Könnycsatorna elzáródás

Körülbelül nyolc hónapos korra teszik annak az életszakasznak a kezdetét, amikor a babák már mindenkitől meg tudják különböztetni édesanyjukat. Ebben az életkorban az új tudással új problémák is megjelennek: az addig mindenkire rámosolygó, mindenkivel eljátszó apróságok gyanakodva kezdik kémlelni az idegeneket, eszük ágában sincs már mindenkire rámosolyogni, és egyik pillanatról a másikra heves bömbölésbe kezdenek, amint édesanyjuk  eltűnik a látómezőből.

Az édesanyák pedig gyermekeiket szemlélik gyanakodva, és aggódni kezdenek: mit rontottak el, hogy a kicsi észrevétlenül ilyen nyafka lett, mi történhetett, hogy már pisilni sem tudnak kimenni katasztrófát jelző sírás nélkül, és mit tehetnének, hogy ne szemük fénye kezdjen szívet szaggató jajveszékelésbe, amint egy lépéssel közelebb lépnek az ajtóhoz?

Az édesanyák természetesen nem rontottak el semmit. Valószínűleg traumát sem kell a háttérben sejteni. A jelenséget, melyet általában szeparációs szorongás vagy szeparációs félelem néven ismerünk, maga az életkor produkálja.

Általában a nyolc hónapos és másfél éves kor között jelentkezik. Okát abban látják a szakemberek, hogy a baba egyrészt egyre jobban kötődik édesanyjához, másrészt már elég okos ahhoz, hogy megértse, a biztonságot, jó érzést adó személy jelenléte megszűnik, a környezetében változik valami: valaki olyannal marad, aki nem az édesanyja, esetleg egyedül. Emlékezni is tud a hasonló pillanatokra, helyzetekre: tudja, volt már ilyen, hogy anya eltávolodott, és akkor sem volt jó érzés.

Mivel a jelenség az életkorral jár, a kicsi fejlődésének természetes része, és másfél éves kor körül általában magától is megszűnik, nem szabad miatta kétségbe esni, bűnbakot keresni vagy minden erővel küzdeni ellene. Néhány alapszabályt azonban érdemes betartani, hogy könnyebben átvészeljük ezeket a hónapokat, és a baba és saját magunk szorongását is enyhíteni tudjuk kicsit.

Először is el kell magyarázni magunknak, hogy a sírás, a félelem a fejlődés természetes része, nem a mi anyai alkalmatlanságunk fokmérője.

Ugyanígy el kell magyarázni a párunknak, a nagyszülőknek is, hogy a baba nem azért visít utánunk, mert őket nem szereti, vagy éppen ők csinálnának valamit rosszul. Az édesapáknak is rosszul esik, ha a baba csak anyát akarja, de beszéljük meg, miért van így, hogy normális így, és ez is csak egy időszakos probléma, ami magától is rendeződni fog. Biztosítsuk őket, hogy számunkra is, a baba számára is nagyon fontos a jelenlétük, akármennyire nem ezt érzik is az adott helyzetben.

Ne legyünk türelmetlenek se magunkkal, sem a kicsivel. Neki is, nekünk is teremthet fárasztó, kellemetlen helyzeteket ez a félelem, de ha ezért megharagszunk rá, kiabálunk, megbüntetjük, azzal csak olajat öntünk a tűzre: neki is, magunknak is, a kapcsolatunknak is ártunk  ezzel.

Mindig beszéljük meg vele, ha ki kell mennünk a szobából, vagy rövid időre el kell mennünk. Meséljük el, miért kell eltávolodnunk egy kicsit, mikor jövünk vissza, és akkor újra találkozunk. Ne gondoljunk arra, hogy úgysem érti: gyorsabban megtanulja, hogy "anya elmegy, és majd visszajön", mint gondolnánk.

Ezt az "elmegy és visszajön", illetve a "nem látom, és mégis ott van" jelenséget tanulhatjuk együtt, játszva is. Remek alkalom erre a kukucs-játék , a babaújócska (törölköző, pléd mögé elbújni pár pillanatra, majd felfedni magunkat), vagy a letakarós játék (eleinte egy, majd két-három tárgyat mutassunk meg neki, majd takarjunk le valamivel, kérdezzük meg, hol van a maci, majd mutassuk meg neki).

Ezek a játékok általában mosolyt csalnak az apróságok arcára, és a móka közben azt is megtanulják, hogy létezik valami akkor is, ha éppen nem látjuk. Ahogy anya is van, ha nincs is szem előtt, és vissza fog jönni, ha most éppen mással vagyok is.

Soha ne csapjuk be a gyerekeket, mert azt gondoljuk, rövidtávon könnyebb lesz úgy. Mindig mondjuk meg nekik, ha el kell mennünk, és ne akkor "lépjünk le", amikor éppen nem figyel. Mondjuk el nekik: "Anyának most el kell mennie, de visszajön hozzád", és ha egy puszival elbúcsúztunk, menjünk, ne húzzon vissza a szívünk még ötször, akármilyen keserves sírás kíséri is távolodó lépteinket.

A magunk megnyugtatására kérdezzük meg például a bölcsisnéniket: a legtöbb kis tipegő szívtépő sírásba kezd, amikor az édesanyja elhagyja a terepet, de öt perc múlva szinte mindegyik önfeledten játszik már a többiekkel.

Persze azért anyai az anyai szív, hogy nagyon sajogjon ilyenkor. De az elválást mindenkinek meg kell tanulnia. Babának is, anyának is.