Írjuk együtt!
	Nálatok hogy teltek az ünnepek? Hogyan viselkedett a legkisebb családtag? Felborult a napirend, vagy minden a megszokott mederben haladt? Hogyan reagált a fényekre, fára, ajándékokra, rokonlátogatásra - a különleges helyzetre? És a tipegők, óvodások? Milyen érzésekkel hagytátok el 2008. karácsonyát? Írjátok meg nekünk, hogyan éltétek meg ti, a családotok az ünnepeket. Milyennek képzelted az első karácsonyt a kicsivel, és milyen lett valójában? Oszd meg velünk élményeidet: írd meg a történetedet - néhányat oldalunkon is megjelentetünk belőlük, a szerencsések pedig könyvjutalmat is nyerhetnek a Babázóval. Beküldési határidő: 2009. január 25.
	Ide küldheted a történetedet:
	Tárgynak írd be: Írjuk együtt! babazo@origo.hu
	Ajánlat
	Az az angyali első mosoly Első karácsony a babával Lássunk kicsit gyerekszemmel Anya megette a Benedeket Viszonyaink a pocakkal Kiszáradás az első években Fessünk, fessünk valamit Nem játék a kanyaró Hozd össze a családot! Variációk sütőtökre Koraszülött babák Téli kimozdulás Kínoz a lábam Csípőszűrés újszülött korban Ha eljön az ideje

Elérni mindezt természetesen nem egyszerű feladat. De sokkal könnyebb, ha kezdettől tudatosan törekszünk erre, mint felnőtt korban átalakulni "félénk nyusziból" "harcos oroszlánná".

Nem egyszerű, mert óriási a szülő felelősége. Mert nem egyszer kell beadni a kicsinek egy bátorságpirulát, hanem napról napra, percről percre kell okosan adagolnunk az "alapanyagot" - különösen a kritikus, nem ritkán veszélyes helyzetekben, amikor sokszor mi magunk sem tudjuk pontosan, hogyan reagáljunk, mivel árthatunk, és mivel tehetünk jót hosszú távon a gyerekünknek.

Mégis "egyszerű", ha abból indulunk ki, hogy a magabiztosság, kiegyensúlyozottság, a kicsit élete végéig elkísérő önbizalom legfőbb alapanyaga nem más, mint a felé áradó szeretet és bizalom. "Egyszerű", mert nem kell semmi extra dolgot tennünk, mint amit amúgy is tennénk: szeretni őt. Mindössze arra kell odafigyelnünk, hogy ezt okosan tegyük. Az első pillanattól, feltételek nélkül.

Az első pillanaton vitatkozhatnánk is, de a tudomány egyre inkább azok véleményét támasztja alá, akik szent meggyőződéssel hiszik, ez maga a fogantatás - vagyis amikor tudomást szerzünk magzatunk létezéséről. Sarkítottnak tűnhet, de a legújabb kutatások szerint akár már itt eldőlhet, egészséges önbizalmat alapozunk-e, vagy a feleslegesség érzetét; akarjuk-e a babát, vagy azt sugalljuk felé, mi nem erre vágytunk, csak nyűg a számunkra.

Az "egészséges" - harmonikus, szeretetteljes, elfogadó - anya-magzat kapcsolat csak még jobban elmélyül a baba születésével. Az első találkozás szintén ezt az elfogadottság-érzést erősíti a kicsiben, akármilyen is - ahogy ellenkező esetben megerősítheti a "miért pont ilyen" (miért nem lány/fiú/hosszabb hajú/ kisebb fejű, stb.) kellemetlen érzést is.

Ha csecsemőkorában nem érzi a feltétlen elfogadást, a felé irányuló szeretetet, ha a láthatatlan köldökzsinór anya (szülő) és gyerek között csak vékonyodik, ahelyett, hogy folyamatosan vaskosodna, nagyon nagy munkájába fog kerülni felnőttként, hogy magában, a másik emberben, vagy akár a külvilágban bízni tudjon.

Borzasztó nagy feladatnak tűnik, pedig a legtöbb szülő ösztönösen is kielégíti a baba igényeit. A szoptatás, altatás, babusgatás, tisztába tevés - és sorolhatnánk - mind azt erősíti a kicsiben, hogy ő itt fontos, odafigyelnek rá, gondoskodnak róla; van kihez fordulnia.

A tipegőkkel, óvodásokkal, iskolásokkal aztán hajlamosak vagyunk egyre türelmetlenebbül bánni - mi is belekerülünk a mindennapos mókuskerékbe, fáradtak és hajszoltak leszünk, és valószínűleg velünk sem úgy bánnak minden pillanatban, ahogy azt szeretnénk -, pedig nekik legalább olyan szükségük van a folyamatos szeretetre és megerősítésre, mint csecsemőkorukban volt.

Hajlamosak vagyunk minden apró, jelentéktelen bolondságért megszidni őket, miközben az életkoruk előrehaladtával hatványozottan csökken a dicséretek száma.

Ám ha tudjuk, hogy a kiegyensúlyozott, magabiztos felnőtt képletének alapeleme a szeretet, feltétel nélküli elfogadás és dicséret, nevelhetjük magunkat. Figyeljük meg, hányszor teremtjük le tipegőinket, óvodásainkat egy hét alatt, ugyanakkor hányszor dicsérjük meg őket.

Próbáljunk meg a jó dolgokra koncentrálni, és szó nélkül hagyni a negatívumokat. Próbáljuk meg azt is pozitívan megfogalmazni, amit elront. Értékelni a szándékát, az igyekezetét. Gondoljunk bele, hogy mi sem tudunk mindig úgy viselkedni, úgy megoldani egy feladatot, helyzetet, ahogy magunktól várjuk vagy mások elvárják tőlünk - ők pedig alig 2-3 éve tanulják (tőlünk!) a megszámlálhatatlan szabályokat, nem sikerülhet minden mindig tökéletesen.

Természetesen a veszélyes helyzeteket el kell magyaráznunk nekik, és messze nem arról van szó, hogy mindent meg is kell engednünk gyerekeinknek. Csak okosan szeretni őket, figyelemmel kísérni a lépéseiket, megismerni őket, és mindig a pozitív oldalról közelíteni a mondandónkhoz. Akkor is, ha éppen zűrt, plusz munkát, kellemetlenséget okoz. Lehet, hogy csak segíteni akar.

De ha állandó érvényű, következetes szabályokat állítunk fel, amelyeket mi, szülők is betartunk, és amelyek között a gyerek is könnyen kiigazodhat, menet közben nem feledkezünk meg az elismerésről, és úgy szeretjük, ahogy arra neki szüksége van, mindent megtettünk érte, hogy magabiztos, életerős felnőtté válhasson.

[origo]