Okos beszéd
	Francia kutatások bizonyították, hogy azoknak a csecsemők, akikhez (vagy akik közvetlen környezetében) sokat beszélgetnek, göcögésük, hangadásaik, kiáltozásaik strukturáltabbak, rendezettebbek, dallamosabbak voltak, mint azoké, akikhez nem, vagy csak alig beszéltek.
	Ajánlat
	Különleges játszótársak Barátkozzunk! Fertőzések ellen Másra bízva Rejtett here Alvás éjjel és nappal Körülmetélés Magzati korban a szívbajok ellen Nem csak az antibiotikum gyógyszer Babahaj és koszmó Oltás és láz Játék az ujjakkal Babanézőben A védőoltások védelmében Idődoboz a babának Az első mosoly Szájpenész A második hat hónap Az első hat hónap Olvasóink kedvenc altatói Tente, baba, tente Babaklub - kismamáknak

Egyes gyerekek már egyéves korukban kész mondatokban beszélnek, mások akár a harmadik születésnapjukon túl sem hajlandók egy-két szónál többet kimondani. Akármikor kezd is el beszélni egy kisgyerek, egy biztos: beszél ő már régóta. Legalább a születése óta. Na persze nem barokk körmondatokban, még csak nem is szavakkal, de kommunikál mindenével, visszajelzéseket ad és közöl velünk dolgokat: "megérteti magát" már az első pillanattól.

A család pedig vele együtt tanulja ezt a fajta "nyelvet", amit valaha ugyanolyan "jól beszélt", mint a pici most, legfeljebb elaltatta magában, a napi mókuskerékben nem is figyelt rá, nem tulajdonított neki jelentőséget a felnőttek közti kommunikációban. Pici baba közelében újra rácsodálkozunk, rátalálunk a szavakon túli világra, kiéleződik "nonverbális hallásunk",; az a valami, amit anyai ösztönnek, sokadik érzéknek vagy egyszerűen csak a másiknak ajándékozott önzetlen figyelemnek is nevezhetünk.

Az édesanyák szinte pár nap alatt megtanulják megkülönböztetni babáik különböző sírásait. Hangerőből, hangszínből, ritmusból, arckifejezésből, testtartásból és számos apró, külső szemlélőnek talán láthatatlan jelből teljes biztonsággal meg tudják állapítani, tiszta pelusra, szoptatásra vagy meleg ölelésre vágyik-e a csöppség.

És ahogy a szülők lassanként beletanulnak a nem is oly misztikus jelekbe, a csecsemők úgy fejezik ki magukat egyre változatosabban. Ma már talán kihalóban van az a tévhit, hogy "minek beszéljek hozzá, úgysem érti, majd ha lesz értelme". Akkor lesz értelme, ha az első perctől úgy beszélünk hozzá, mintha lenne. Mert nem is mintha ez a mintha.

A kisgyerekek az egyes szavak, szóösszetételek értelmét is sokkal hamarabb és sokkal nagyobb mennyiségben értik meg, mint azt a felnőttek sokszor gondolják. Feltéve, ha kezdettől beszélünk nekik, elmagyarázzuk, hol vagyunk, mi történik velünk, az milyen érzést vált ki belőlünk, stb. Ha beszélgetünk "velük". Mert bizony ők is válaszolnak mindenre.

Az első hónapokban a kisbabák minden megnyilvánulása egy-egy válasz. Egy odafordulás, egy grimasz, szemkontaktus, mosoly, gőgicsélés, akaratlannak tetsző rúgás, elcsendesedés vagy felélénkülés - mind-mind a környezetére (azaz elsősorban a mamára, később az egyre táguló világra) adott válasz.

Az első hónapokban, években többet tanulnak (és látnak meg) belőlünk, előtörténeteinkből, érzéseinkből, félelmeinkről, bizonyos dolgokhoz és emberekhez fűződő viszonyainkról, hangulatainkról, a környezetükről nonverbális "üzeneteinken", jeleinken keresztül, mint amit szavakon keresztül tudunk átadni nekik.

Fokozottan érzékenyek ezekre a jelekre, és elraktározzák magukba a jelekhez kapcsolódó tudnivalókat. Ez a tanulási folyamat tulajdonképpen maga a csoda; a kommunikáció kialakulása elválaszthatatlan az emberi élettől is, a baba érzelmi és értelmi fejlődésétől, intelligenciájának, személyiségének fejlődésétől is.

Baj akkor van, ha egy baba nem az "idillbe" érkezik. Ha - bármilyen okból - a számára legfontosabb személyektől nem egyértelmű üzenetek érkeznek felé. Ha mást mond a test, mint a szó. Ha azt hajtogatjuk neki, "mennyire szeretlek", miközben valamiért tehernek éljük meg. Ha azt mondjuk neki, "milyen szép és jó" minden, pedig éppen a poklok poklát járjuk érzelmileg, és így tovább. Ha nincs összhang a szavak és valódi érzéseink között.

És szó nincs arról, hogy hazudni akarnánk neki. Sokszor magunk sem tudjuk az "igazat", vagy nem akarjuk "őt terhelni" a valósággal, minden erőnkkel védeni szeretnénk, stb. Ha azonban egy baba gyakran találkozik ilyesféle (bármilyen jó szándékú) "kettős üzenetekkel", zavarba jön, nem ismeri ki magát, hitelét veszti a szülő is, a szavak is. Gyanakvóvá válik, bizalmatlanná és bizonytalanná, amit sokszor még felnőtt korára sem tud "kiheverni".

Esetleg "nem hisz magának", a megérzéseinek, és kizárja a maga körül érzékelt jeleket, és egy idő után csak a szavakra koncentrál. Ilyenkor viszont az a veszély áll fenn, hogy felnőttként is csak a szavaknak fog hinni, "érzéketlenné" válik a lelki folyamatok, mások érzései iránt, nehézséget okoz számára más ember indulatainak, érzelmeinek értelmezése.

Beszélgessünk hát babánkkal, amikor csak tehetjük, de ne próbáljuk elrejteni előle a valóságot - kicsit mintha magunkkal beszélgetnénk. Beszéljünk hozzá akkor is, ha dühös, mérges, nyűgös - öleljük magunkhoz, és mondjuk el neki, "tudom, hogy most fáradt vagy, azért vagy nyűgös, de ez természetes. Hamarosan lefekszünk, és kipihenheted magad", stb.

És figyeljük az általa adott jelzéseket - még ha eleinte talán tudatosan kell is koncentrálnunk rájuk, nagyon hamar észre fogjuk venni magunkon, "nem is olyan ördöngös dolog" kifejleszteni hatodik érzékünket. Különösen, ha a gyerekünkről van szó.

[origo]