|
Hiszen - még ha tudjuk is, hogy - a gyermek viselkedésében a szülői minta tükröződik, nem csak abban a nyílt és rögtön tetten érhető formában, mint például a csúnya beszéd. Könnyű azt mondani, ha egy gyereket káromkodni halluk, hogy "biztos volt kitől tanulnia". De ennél sokkal súlyosabb, hosszabb távú következményekkel járó minták is beivódnak a gyerekekbe az első években, amelyekre talán csak jóval később ébredünk rá, hol is gyökereznek.
A gyermeknevelés csapatmunka. A szülőknek, egyszerűen szólva, muszáj egy csapatban játszaniuk, különben nem csak azt nem érik el, amit szeretnének, de kifejezetten ártanak gyermekeiknek.
A szülők közti csapatmunka legfőbb paramétere a következetesség. A következetesség pedig ebben az értelemben nem csak annyit tesz, hogy mi magunk tiszta, világos szabályokat állítunk és azokat minden körülmények között be is tartatjuk, hanem azt, hogy apa és anya között összhang van: vállaltan ugyanazok a szabályaik, ugyanazt várják el és követelik meg a gyerekektől.
Ha a kicsi számára két legfontosabb személy különböző dolgokat enged meg és különböző dolgokat vár el a gyerektől, azzal a szülők borzasztó káoszt teremtenek körülötte, amelyen nem tud úrrá lenni, nem tudja rendszerben látni a körülötte zajló eseményeket, okokat és következményeket, nem tud különbséget tenni jó és rossz között, és mindennek az eredménye bizonytalanság, önbizalom-, szeretet- és figyelemhiány lesz.
Arról nem is beszélve, hogy ha a szülők között nincs meg az összhang, és a gyereknevelés is a szüntelen "Szemet szemért" játékuk színterévé válik, a leleményes gyerekek nagyon hamar megérzik ezt, és ugyanilyen hamar megtanulják kihasználni a helyzetet - természetes a saját javukra. Ami valójában egyáltalán nem az ő javukat szolgálja.
Ha nincs meg az együttműködés, és a gyerekek a szülők közötti versengés alanyává (és tárgyává) válnak, egyrészt mindig tudni fogják, milyen módszerrel érjék el apánál, amit anya nem enged meg, és fordítva. Mindig ki fogják tudni játszani a két szülőt egymás ellen, mélyítve a valószínűleg kezdetektől meglévő szakadékot kettejük között; s ezzel, öntudatlanul, saját jólétük ellenében is.
Másrészt egy ilyen közegben a gyerek az egymásra figyelés, okosan szeretés helyett a teljes tiszteletlenséget kapja mintaként. Hiszen azok a szülők, akik egymás elleni csatáikat vívják gyermeknevelés címszóval, egyáltalán nem tisztelik sem egymást, sem a gyereküket - és ezen sajnos az a tény sem változtat, hogy legtöbbször akaratlanul teszik ezt, valószínűleg azért, mert ők maguk sem láttak más viselkedésmódot maguk körül, nem kaptak több tiszteletet gyerekként, mint amennyivel most ők fordulnak környezetük felé, és amennyit éppen ezzel örökítenek át saját gyermekeikre.
Ennek pedig valóban hosszú távú, nehezen korrigálható hatásai lehetnek. Ideális esetben a tisztelet minden család alapja, melyet azonban sem gombnyomásra, sem parancsra nem csikarhatunk ki gyerekeinkből. Ha viszont szeretnénk azt látni bennük, annak egyetlen módja van: nekünk magunknak kell megtanítanunk. Minden nap, saját példánkkal.
Ezért volna fontos, hogy a szülők már a gyerekvállalás előtt megbeszéljék, lefektessék nevelési elveik alapjait. Mondhatjuk persze legyintve, hogy elvei addig vannak az embernek, amíg nincs gyereke, aztán minden megváltozik, de ez nem teljesen fedi a valóságot. Vannak olyan kardinális kérdések, fő csapásirányok, melyek nem változnak a baba születésével.
Természetesen minden gyerek és minden helyzet egyedi. De ha mi magunk sem tudjuk, szülőként, mit és hogyan szeretnénk csinálni, és mit várunk el a gyerekeinktől, ők még nagyobb zűrzavarban fogják érezni magukat.
Ha pedig egy helyzetben nem értünk egyet párunkkal, mérlegeljünk, mennyire fontos számunkra az adott helyzet, hagyhatjuk-e, hogy ő irányítson, és utána, a gyerek nélkül tisztázzuk a kérdést, "egyeztessük álláspontunkat". Azzal tehetjük a legrosszabbat, ha a kicsi előtt nekiállunk veszekedni, lehurrogni a másikat, megengedni, amit ő éppen most tiltott meg, és így tovább - ha a hiteltelenné tesszük az adott helyzetben.
Nem készülhetünk fel előre minden szituációra. De ha a szülők között megvan az összhang, azaz elsősorban a rendszeres kommunikáció (nem csak a gyerekről), ismerik egymás elveit, nézeteit, "hóbortjait" - egymást -, megbeszélik a szabályokat és következetesen alkalmazzák azokat minden körülmények között, harmonikus, vidám, valódi csapatot fognak alkotni, melynek minden gyerek önként, boldogan válik tagjává.
|